A miénk és a tiétek. Közép-Európa főutcáján, a fekete-erdői Donaueschingentől a tengerparti Sulináig – és vissza – sodródnak emlékeink makacs kis hódító népekről, akik beleájultak rabszolgáik civilizációjába, sodródnak nosztalgiáink sosem volt, sosem lesz folyam menti köztársaságról.
A kultúrák párbeszédének, az egymástól holtomiglan kölcsönzött formáknak, stílusoknak, szenvedélyeknek folyama jelenik meg a Honvéd Táncszínház és a Budapest Táncegyüttes nagyszabású előadásában, a Duna rapszódiában. Német, osztrák, szlovák, magyar és balkáni néptáncok sorjáznak egyre vadabb iramban, folyásirány szerint, ahogy gyorsul, sűrűsödik a Duna. Impozáns rendezői elképzelés: a közösségi azonosságtudatot megőrizve, a kapcsolódási pontokat egyszersmind finoman bemutatva alkotni meg az abroncstáncok, a marsok, az eszközös pásztortáncok, a csárdások, a karikázók és körtáncok, a maszkás rontásűző rítusok dunai táncenciklopédiáját. Mindezt igényesen eredeti viseletekben, rutinosan virtuóz, a színpadon természetesen jókedvű, örömtáncokra is képes táncosokkal, akik a közép-európai néptáncnyelvet anyanyelvi szinten beszélik; a lendületesen, elmélyülten muzsikáló Hegedős Együttessel és Gázsa Zenekarral, illetve jeles magyar, valamint Duna menti koreográfusokkal.
Hatalmas munka van a Duna rapszódiában. 70 táncos és zenész, 500 népviselet, 11 koreográfus, 3 zeneszerző, büszkélkedik az ismertető. Ám ezek a tiszteletet parancsoló erőfeszítések mégis mintha számokba fulladnának. A reprezentáció, a kissé szájbarágós ismeretterjesztő igény és az esetenként mindent elsöprő monumentalitás mintha elfedné a szép Duna-gondolatot. TIT-hangulatot idéző filmbejátszásokkal kezdődnek a felvonások, amelyek vontatott felületességükkel elvben elütnek a táncelőadástól. De sajnos nem mindig: a bensőségest bombasztikussá nagyító, az árnyalatokat idegesen elhárító, a mindent szenzációként tálaló koreográfusi irányelv inkább táncos baedekkerré, mintsem alapos öszszefoglalássá teszi a műsort. Vidám folkesztrád zajlott a Millenáris Teátrumban, mely a magyar néptáncművészet hőskorát idézte. Láthattunk a jón kariatidák kecsességével hullámzó lány táncosokat, fejük fölé emelt kék vászonnal jelképezve a közös folyamot. Láthattunk izgalmas és akrobatikusan szép szlovák fokostáncot, román férfitáncokat hátborzongatóan vad muzsikával. Majd zsurzsévásan lelakkozott dínomdánomot – amint magyar táncterületre érkeztünk –, amely egy közepesen tájékozott idegenvezető buzgalmával magyarázza, hogy ez itten, kérem, a kapuvári verbunk, az a lakodalmas kalapszalag, ez pediglen a népi táncos.
Az esztrád jellegű néptáncelőadások fő problémája a definiálatlanság. Eldöntetlen, hogy kinek szólnak: szalmakalapos ausztrál turistáknak, akiknek elég pár száz láb ütemes trappolása meg egy kis csárdáskisangyalom, hogy megnyíljon a bukszájuk; vagy igényesebb, ismereteiket kiszélesíteni vágyó néptáncrajongóknak, akiket nem lehet számokkal, táncosármádiákkal, untig ismert térhasználattal elkápráztatni. Eldöntetlen, hogy miképp illeszthető színházi klímába a puszta táncbemutató. Arról van-e szó, hogy kulisszák közé öregedett egy műfaj, amelyik eredendően vadabb, rituálisabb, szabályozhatatlanabb és szabadtéribb, mint súlyosan szalonképessé tett változata. Vagy arról, hogy szükségszerű és egyedül üdvözítő megjelenítési formái-e néptánc-kultúránknak a mozgó táncmúzeumok, melyek broadwayi túlméretezettségükkel nem engedik érvényesülni a táncok egyedi belső zsenialitását és intimitását, a táncosok személyes és drámai szenvedélyét, mozgáskultúráját, következetesen fittyet hányva tárgyuk, a parasztkultúra természetére. A kérdést el kellene végre dönteni, mert a Duna rapszódia a szórakozásra, show-ra áhító turistáknak túlságosan öszszetett és problematikus, míg a táncrajongóknak csak fecseg a felszín, hallgat a mély.
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
