Jó negyedszázaddal ezelőtt a nagy cseh triász, Jirí Menzel, Milos Forman, Véra Chytilová és a többiek, Karel Kachyna, Jan Kadár, Ivan Passer, Jan Némec, Jaroslav Papousek, Evald Schorm megteremtették a költői humorú cseh filmstílust. Csak a közös beszédmód tartotta össze önöket?
– A cseh iskola nemcsak eszmeileg létezett. Filmjeinkben is volt valami nehezen megfogalmazható rokonság, ami elsősorban a megbocsájtón igazlátó humorban nyilvánult meg. Ugyanakkor igazi barátok voltunk, kiváltképpen a triász. Chytilová csak picit idősebb nálunk, de a hatvanas években már igazi érett nő volt, aki olykor a szó fizikai értelemben is otthont adott nekünk, kis hülyéknek, nyesegette vadhajtásainkat és gyógyítgatta a lelkünket. Neki köszönhetem első komoly filmes munkámat, Chytilová első filmjének, A mennyezetnek első asszisztense voltam. Idővel persze mindenki öntörvényű stílust alakított ki, de a barátságunkat sem az idő, sem a fizikai távolság nem kezdte ki. Nekem soha nem jutott eszembe, hogy elhagyjam a hazámat, de nagyra becsülöm Formant, amiért Amerikában is kibontakoztatta tehetségét.
– E stílusról egy másik barátság jut eszünkbe, amely önt az elhunyt Bohumil Hraballal kötötte össze.
– Hrabalnak az államszocializmusban sokáig nem adták ki az írásait. Érett korában jelentek meg az első elbeszélései, de már kész íróként lépett olvasói elé. Újságokban már publikált, amikor fölfedeztem magamnak és a világnak őt. Az akkori irodalomban az ő borongós színei, visszafogott humora, lírába burkolt groteszk látásmódja egészen újszerű volt, akár az általa ábrázolt világ. Prágai és vidéki külvárosi emberek, méhtelepek, eldugott hivatalok, kispolgári sörözők és melóskocsmák törzslátogatói mutatkoztak meg a palettáján. E sokat megélt emberek „örök spicces” bölcsességei derűsek és örökérvényűek, az ember elpusztíthatatlan életerejének tanúi.
– Barátságukról, művészi ikerkapcsolatukról a kívülálló azt hihetné, hogy két rokon lélek „alkotói házasságáról” van szó.
– Éppen ellenkezőleg. Ennyire két ember akarva sem különbözhetne egymástól. Alkatunk és életvitelünk a tűz és a víz ellentétét példázza. Hrabal természetes, egészségesen gondolkodó lény volt földi életében, aki szíve szerint örökké erdőben járt volna, a természet lágy ölén, eldugott kis faluban élt, kerti kútnál, hideg vízben mosakodott, szerette a nagy eszem-iszomokat, a vendéglőzést. Én szívesebben koptatom a városi flasztert, azt is mérsékelten, jobbára otthon üldögélve tűröm a civilizáció áldásait. Az ugyan hamis legenda, hogy absztinens lennék, de cseh létemre jó ízű borokat szeretek mértékletesen kortyolgatni, a sört pedig ki nem állhatom, mert keserű.
– Mégis közösen alakítottak ki egy filmes nyelvet, ami az egyszerű embereket ugyanúgy megérinti, mint a legtanultabbakat. Mi ennek a titka?
– A lírai humor, amit Hraballal együtt formáltunk meg, a másokkal készített filmjeimnek is alapelemévé vált. Megfogadtam, hogy a hátralévő életemben csak komédiákat fogok rendezni, még ha ez nem is hálás feladat. Úgy látszik, szemem és fülem van az élet derűs, borongós, groteszk fonákságaira. De hát ez a látásmód az irodalmi alapanyagban is benne van. Groteszk, vidéki filmjeim, a Hraballal közösen készített Szigorúan ellenőrzött vonatok és a Sörgyári capriccio, illetve a Hóvirágünnep és Az én kis falum életanyaga az írók érdeme. Én csak leforgattam a filmet.
– Lehet, hogy az ön titka az, hogy nem hajlandó ugyan udvarolni a közönségnek, de lebecsülni sem?
– Minden fiatal rendezőnek meg szeretném tanítani az egyik alapszabályt: azzal bizonyosan mindent elrontunk, ha görcsösen csak a gondolatokból akarunk kiindulni. Ebből a magatartásból keletkeznek az irányzatos művek. A második alapszabály: ennek dacára, ha az elkészült mű nem hordoz semmiféle gondolatiságot, akkor az alkotóján és néhány barátján kívül senki mást nem érdekel. Az üres mozgóképi kísérletezés, a gondolatok nélküli film és valljuk be, az üzenet nélküli irodalom a hetvenes évek közepétől fokozatosan idegenítette el nemcsak a kelet-közép-európai, hanem a nyugat-európai művészfilmektől és gondolom, az irodalomtól is a nézőket és az olvasókat. A hatásvadász amerikai filmek dömpingjének e magatartás volt a legjobb szálláscsinálója. A negatív folyamatokat a nemzetközi pénzvilág teljesítette be, hiszen az egykori diktatúráknál is erősebben képes befolyásolni a filmeseket. Visszatérve a kérdés esztétikai vetületére: Shakespeare, Dickens és az első számú nagy kedvencem, Anton Pavlovics Csehov tudtak valamit, amit mi nagyrészt elfelejtettünk. Úgy írtak, hogy elvben már egy értelmes tizenkét éves gyerek is felfoghatta a mondanivalójukat, de eközben semmit sem engedtek a gondolati igényességből. Valami ilyesmire törekszem én is. Erre predesztinál vegyes származásom. Apám intellektuel volt, újságíró, anyám viszont kisvárosi varrónő, bányászcsalád sarja. Mivel mindig is egyformán szerettem és becsültem őket, már a kezdetek kezdetén kimondtam: úgy kell elkészítenem a filmjeimet, hogy az édesanyám is értse őket, de ne szégyelljem magam miattuk a papám előtt sem.
– Kimondott egy nagyon fontos szót.
– Boldog vagyok, hogy meghallotta. Igen, a szeretet a világon mindennél fontosabb, s ha ez hatja át a művet, sem a humor, sem a kíméletlen igazmondás nem válik embertelenné.
origo.hu
Rátámadt a kalauzra egy férfi
