Wilhelm Furtwängler, a magnetikus erejű művész, a zseniális karmester okkal és joggal válik a művészi lét egyik örökös dilemmájának jelképalakjává. A mester, akinél Beethoven műveit talán senki sem tudta nagyobb átéléssel vezényelni, diktátorok kedvence volt. A művész válaszútjának egyik sarkalatos pontja: szabad-e hűségesnek lenni hazánkhoz, ha az egyik legsötétebb eszmerendszert, a nemzetiszocializmust tekinti vezérfénynek. A másik alapdilemma: az előadóművész számára a hallgatás maga a halál. Egy színész, egy balett-táncos, egy karmester művészetének sajátos természete miatt nem teheti meg azt, amit az író. Nevezetesen, hogy az asztalfióknak írja műveit. A színész vagy a karmester műve csak abban a pillanatban válik létezővé, amint a közönség előtt realizálódik.
Szabó István Szembesítés című filmjében, amelyet mától látunk a magyarországi mozik műsorán, Wilhelm Furtwänglert, a zseniális német karmestert szembesíti saját életének sötét korszakával. A rendező Bécsben tekintette meg Ronald Harvard azonos című darabját, s a konfliktus mozgásba hozta alkotói fantáziáját. Vajon Furtwängler a művészek létparancsát teljesítette, amikor Beethoven halhatatlan üzenetét közvetítette a német népnek a diktátor jelenlétében, vagy egyszerűen cinkos volt? A film, akár a dráma, a második világháború utáni Berlinben játszódik. Egyik főhőse egy amerikai katonai nyomozó (Harvey Keitel), aki meg van győződve arról, hogy a művész kollaboráns volt. Furtwängler (Stellan Skarsgard) olykor méltóságteljesen, máskor megalázkodva bizonyítja igazát: a művész akkor válik igazi vétkessé, ha elhallgat. Szabó István filmes eszközökkel megtámogatott izgalmas, kitűnő kamaradrámát írt, s nem is próbálja megválaszolni a megválaszolhatatlant, hanem okosan kérdez. S a bölcsen föltett kérdés burkoltan magában foglalja a lehetséges válaszokat is.
A ma kezdődő ír filmhét két alkotása a máig élő konfliktushelyzetről beszél. Írország évszázadok óta a békétlenség földje. A brit sziget 1171-ben vonta uralma alá az ír földet, és ettől kezdve szinte megszakítás nélkül folyt a küzdelem az önállóság visszaszerzéséért. A helyzet ma is felemás. Van 1921. december 6-a óta egy független Írország, és van Észak-Írország, mint Nagy-Britannia Egyesült Királyság része. És a katolikus írek és a protestáns írek, meg a protestáns angolok között ellentét feszül, véres összecsapásokat kiváltó ellentétek feszülnek, s gyakoriak a terrorakciókba torkolló húsvéti körmenetek.
A Véres vasárnap című film, 1972. január 30-ához, ahhoz a vasárnapi naphoz kapcsolódik, amikor Észak-Írország Derry nevű városában egy békésnek induló tiltakozó gyűlés tizenhárom fegyvertelen tüntető halálával és tizennégy súlyos sebesüléssel ért véget. A tüntetést azért rendezték, hogy tiltakozzanak a brit rendelkezés ellen, amely lehetővé tette, hogy a katolikus íreket bírói ítélet nélkül is börtönbe zárhassák. Az idei Berlinale Arany Medve díjas filmje, a Sundance Fesztivál közönségdíjasa, helyenként dokumentumfilmes hűséggel és sokkoló kíméletlenséggel mutatja be, mi is történt. A másik ír film, a H3, tulajdonképpen a Véres vasárnap párfilmje. Egy börtönben, annak H3 jelű szárnyában játszódik, ahol a brit uralom ellen lázadó, köztársaságpárti politikai foglyokat gyűjtik össze. A foglyokat meztelenül tartják, csupasz cellákban. Szadista börtönőrök szórakoznak velük. Emberi jogokról, emberi méltóságról beszélni sem lehet. Sokkoló, ami történik. A bánásmód elleni tiltakozásul 1981-ben indított éhségsztrájkba tízen belehaltak. A film azonban hatását tekintve, sajnos nincs arányban az elmesélt dráma erejével, illusztratív marad.
Nem ilyen tragikus, bár szintén zárt térben, egy mai magyar lakótelep panelházának konyhájában, nyolc-kilenc négyzetméteren játszódik a Spiró György drámájából általa filmre írt Kvartett. A lakásban él a nyugdíjas Öreg (Lukáts Andor) és a Feleség (Molnár Piroska), akikhez váratlanul egy idegen érkezik, a Vendég (Blaskó Péter), egyenesen Amerikából. Háláját leróni jött: 1956-ban az Öreg megmentette az életét, így juthatott ki Amerikába, ahol megvalósította az amerikai álmot: gazdag lett. És most hálából juttatni akar az Öregnek, a Feleségnek, lányuknak, a Nőnek (Bertalan Ágnes): kertes házat, autót, bankbetétet. Az Öreg azonban nem emlékszik (vagy nem akar? nem mer? emlékezni) semmire. Betonfejű, hithű kommunista. Gyűlöli a rendszerváltást, „ezeket”, a világot, az imperialista tőkét. A Nő pedig, megcsillanni látván a nagy lehetőséget, ráállna az ajánlatra. De ez sem sikerül. A kvartettben nincs összhang, sem a négy tag között, sem a külvilággal szemben.
A Vecsernyés János rendezte film (operatőre a bravúrokat végrehajtó Márton Balázs volt) a jelen magyar társadalmának néhány égető kérdését érinti. A baj az, hogy valóban inkább csak érinti. Mindenesetre van benne valami komor figyelmeztetés: a múlt itt él közöttünk, szinte kiirthatatlanul beleivódva agysejtekbe, zsigerekbe. És van benne valami sejtelmes utalás is: ez a rendszerváltás – sem jobbról, sem balról – nem az igazi, aki pedig nem itthon élt, az ne akarjon itt semmit.
A színészi játék azonban kifogástalan; különösen Molnár Piroska semmit nem értő, megfáradt proliasszonya nagyon jó.
A Kvartett 2000-ben készült. Erős politikai töltése van. Hogy miért vártak a bemutatójával éppen április 4-éig („felszabadulásunk” hajdani ünnepnapjáig), illetve a választások első fordulója előtt majdnem a kampánycsendig? Talányos kérdés. Bár akár az is lehet, hogy csak véletlenül történt így.
origo.hu
Akciófilmbe illő jelenetek játszódtak le Budapesten
