Hajrá magyarock! (2.)

Ez volt az igazi Love Parade. A szeretet ünnepe, tű és gyorsító vegyszerek nélkül, felemelően, felségesen és meghatóan. Két borongós nap közötti áldott verőfényben tiszta tekintettel kivonult a térre másfél millió emberünk. És ott volt a Vén Európa dobogó szívében, ott lüktetett a zene. Ott volt több generáció életének hiteles krónikása, Cseh Tamás, az Edda Művek Miskolc újra feltámadt lelke, Homonyik Sándor és Varga Miklós, Kóbor János és Szandi, Keresztes Ildi és Ákos, akinek a Terror Házában hallható zenéket köszönhetjük. Lehet persze fanyalogni, promóciót emlegetni, meg a művészek függetlenségéről, hatalom és művészet veszélyes kapcsolatáról hadoválni. Nehéz időkben a hazának is szüksége van promócióra, aki pedig az elmúlt tizenkét év után ki meri ejteni a száján a független (véleményformáló) értelmiségi-művész szókapcsolatot, az vagy hülye, vagy hazudik, esetleg egyszerre mutatja fel mindkét állapotot. Ha az ország legjobb gitárosa, Tátrai Tibusz (Isten éltesse sokáig 50. születésnapja alkalmából!) szíve fölött kokárdával jelenik meg egy televíziós műsorban, akkor nem kell neki lufikat eregetnie, úgyis tudja mindenki, miről van szó.
A rockzene a szabadságról szól elsősorban. Jeles képviselői be is vertek néhány szeget a gyöngyösi gulyássá puhított kommunizmus koporsójába. De miről szól a szabadság ma, 2002 Magyarországán? A drogok legalizálásáról, hogy aztán a napi adaghoz szükséges pénzért valami degenerált elvágja a torkunkat, ámokot fusson egy gyorsétteremben, feltörje az autónkat (az autó ugyebár modern szabadságszimbólum, a szabad helyváltoztatás fontos eszköze), vagy csupán egyszerű mezei dílerként beetesse a gyermekeinket? Vagy arról, hogy ezeket egy szociálisan túlérzékeny bankár néhány ezer szavazatért újra ránk szabadítsa? Az utcai bűnözés és erőszak agyatlan propagálásáról? A nem létező szélsőjobb elleni ádáz antifasiszta harcról szegény hátba lőtt Ságvári Endre örökségének szellemében? Arról, hogy gáz a hetero? Hogy kritikátlan fogyasztóvá, műveletlen reklámzabálóvá, gyorsevővé, lassan pusztuló nyomorult plázapatkánnyá züllesztik az arénák fiatal közönségét?
A rockzene történetében egyedülálló módon megtörténhet-e most Magyarországon az, hogy egy rockzenész a szabad kezdeményezések elfojtását, a nagytőke kizárólagosságát, a cenzorokat, bankárrá gerontokrált kommunista ifjakat támogatja? A szabadság nevében? Vagy inkább arról szól a szabadság, hogy az élet több, mint a létfenntartásért folyó napi küzdelem? Hogy a szabadság spirituális? Hogy a szabadság szeretet? Ennek az országnak hihetetlen szerencséje, hogy van egy fiatalember, akiben mindez manifesztálódik.
Ha mégis Barabbás kell, magunkra vessünk.
Ez a kérdés, válasszatok.