Hamvas Béla – egy életmű fiziognómiája

Hamvas Béla életművét elhallgatták, őt magát elhallgattatták. A huszadik századi magyar szellemtörténet kimagasló alakjának a nevét sem lehetett leírni a kommunista éra negyven esztendejében. Csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg munkái. Életéről és művei megszületésének körülményeiről, szellemi hagyatékáról több évtizedes kutatómunka után Darabos Pál most adta ki háromkötetes monográfiáját a Károlyi Palota Kulturális Központ Hamvas Intézetének jóvoltából. A könyvet ma délelőtt tíz órakor dedikálja a szerző a könyvfesztiválon.

Mi késztette arra, hogy ilyen nagy fába vágja a fejszéjét? Hogyan ismerkedett meg az íróval? – kérdezem Darabos Páltól.
– Így hozta a sors. Maga Hamvas is állította, hogy egy helyre, egyazon időben nem véletlenül születnek az emberek. Jómagam is sorsszerűen találkoztam vele. Már békéscsabai gimnazista korában olvastam az akkoriban (1945-ben) írt Száz könyv című munkáját, majd az Antologia humana című idézetgyűjteményét a városi bibliotékában, ahol – miután politikai ellenfelei elüldözték Pestről – a Viharsarok híres írója, Féja Géza dolgozott könyvtárosként – meséli Darabos Pál.
Darabos Féja diáksegítője lett. 1950-től – amikor magyar–könyvtár szakos hallgatóként egyetemre került mint a volt Eötvös Kollégium bentlakója, amelynek kitűnő könyvtárára „rátelepítették” az Akadémia irodalomtörténeti intézetét is – jobbnál jobb könyvek közül válogathatott. 1954-től az Akadémia könyvtárában dolgozott, esténként pedig a Széchényi Könyvtár hírlaptárában olvasgatott; itt tanulmányozta át a két világháború közti korszak teljes folyóirat-állományát, így mintegy 30 folyóirat hasábjain Hamvas rengeteg tanulmányával és egyéb publikációjával találkozott. Személyesen végül is egyik idős kollégája révén a városi könyvtárban ismerkedett meg vele, ahová az író mint egykori munkahelyére – könyveket kölcsönözni – immár Tiszapalkonyáról járt viszsza. Hamvas ugyanis 1928 és ’48 között könyvtárosként dolgozott ott, míg B listázása után, kényszernyugdíjazással el nem távolították. Építőipari segédmunkásként viszont hétvégeken följárt forrásanyagot gyűjteni munkáihoz, amelyeknek megírásáról a megjelentetés legcsekélyebb reménye nélkül sem mondott le, mi több, pályája legérettebb művei épp e korszakában születtek. Amint közelebb kerültek egymáshoz, Hamvas elvitte Darabos Pálnak kézírásos műveit, vagy például Patmosz című, háromrészes esszégyűjteményének legépelt példányát meg egyes korábbi írásait, köztük 1943-ban kelt alapmunkáját, a Scientia Sacrát. Kapcsolatuk 1958-tól egészen Hamvas ’68-ban bekövetkezett haláláig tartott. Az író agyvérzést kapott, kórházba szállították, s három nap múlva meghalt anélkül, hogy magához tért volna. Bizonyára súlyos életkörülményei, a megerőltető fizikai munka, s a sok megpróbáltatás miatt azelőtt is sokat betegeskedett, de a szívkórházban rendre „helyrehozták”. Alapjában véve – egyetlen tanulmányát leszámítva, amelyet ’64-ben a Látóhatár közölt – 1948 után egyetlen sora sem jelent meg, egészen a rendszerváltásig.
– Bármennyire is nyomorba taszították és megfosztották a szellemi munka lehetőségétől, hatalmas lelki erejével sikerült felülkerekednie sanyarú sorsán, s kialakított magának egy különös modus vivendit, aminek során műveiben szublimálta ezt az általa már az első világháború poklában aposztrofált „nem élhető életet”, s képes volt megóvni szellemi-lelki integritását, mi több, remekművek alkotására fordította az elviselhetetlent.
– Épp ezt írtam meg könyvem utolsó részében – mondja Darabos. – A számkivetés korát, ami létfeltételeit tekintve jóval elviselhetetlenebb volt, mint például a római Ovidius száműzetése, hiszen Hamvas Béla őskori körülmények között, barakkban élt és keményen robotolt, s fizikumát ez fölemésztette, de – saját szavaival élve – képes volt egyenesen „üdvúttá” változtatni mindezt. Ő ugyanis befelé építkezett, és a szellem legmagasabb fokaira jutott el. Olyan nagy regényeit írta meg, mint a korábbi híres mű, a Karnevál folytatásának minősíthető Szilvesztert, a Bizonyos tekintetben és az Ugyanist. A Scientia Sacra II. részét sajnos már nem tudta befejezni. 12 kötetesnek szánta, de csak négy készülhetett el. Egyesek az övéhez hasonló helyzetben öngyilkosok lettek – hangsúlyozza Darabos Pál.
– Úgy véli, hogy ez az elviselhetetlen sors is hozzájárult a műveinek katartikus kisugárzásához, alkotásai mélységesen megszenvedett, letisztult univerzumának megteremtéséhez? – kérdeztem a szerzőtől. – Pontosan így van – szögezi le Darabos. – A két ellentétes pólus, a világválság és a hagyomány kérdéskörének, eszmei földolgozásának voltak ugyan előfutárai az irodalomtörténetben, s maga is megjelölte szellemi elődeit, de Hamvas, a nyugati polgári kényelemben élő-gondolkodó alkotókkal szemben, saját sorsában a Gonosszal szemtől szemben találkozott, saját bőrén tapasztalta meg. E rettentő kényszerhelyzetből kovácsolt előnyt, és teremtett nagyot, a kultúrától, a filozófiától hermetikusan elzárt világban, míg elődei szellemi munícióhoz is könnyedén hozzájutottak. Olyan szellemi megoldásokra talált, amihez e kiváló koponyák – valószínűleg, mert nem éltek élet-halál mezsgyéjén, mint ő, és nem kényszerültek a végső konzekvenciák levonására – nem jutottak el. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Heideggernél és Jaspersnél is nagyobb volt.
Minderről Darabos monográfiájában is sokat beszél. A hatvanas–hetvenes években, mondhatni Hamvas teljes, kéziratban maradt életművét legépelte feleségével, Kemény Katalinnal együtt. A nyolcvanas évek közepén aztán elkezdte írni a nagymonográfiát. Nemcsak terjedelmében volt óriási az anyag, hanem önmagában véve súlyos szellemi építmény, amelynek minden építőkockája összefüggött, képzettársításokat vont maga után – hisz alapállása a „minden egy” volt, s az egész egyetlen nagy egységet alkot – így aztán Darabos évtizedeket szánt a megírására. Hamvas pályáját jól meghatározható korszakai, alkotói periódusai szerint szakaszolta. Életműve teljes, jóllehet utolsó remekét, a Scientia Sacrát már nem fejezhette be.