Ott vagyok-e éppen, ahol gondolom?

- SZÉLESVÁSZON -

Kijön a néző a moziból David Lynch legújabb filmjének megtekintése után, és körülnéz, meg körbetapogatja magát: – Hol is vagyok, és ott vagyok-e, ahol gondolom, vagy valahol máshol, és ki is vagyok, ez itt az én karom, arcom-e, vagy valaki másé, vagy mégis az enyém, esetleg mégsem, hanem a tiéd vagy az övé? Nem, nem lettünk skizofrének, bár nagyon úgy fest. Nincs tudathasadásunk, megkettőződött énünk, nem vesztettük el identitásunkat, emlékezetkiesésben sem szenvedünk, mint a szépséges, fekete hajú nő (Laura Elena Harring), aki túlél egy balesetet, és vérforraló szabású estélyi ruhájában, tízcentis tűsarkú cipőjében imbolyogva, lebotorkál egy meredek dombolalon a Los Angeles fölötti dombról, a Mulholland Drive nevű útról (Mulholland vezette be a vizet Los Angelesbe, s ott is a kínai negyedbe), hogy kikössön egy elegáns házban. Ebből épp elutazott a tulajdonosnő, akinek az unokahúga, Betty (Naomi Watts) hamarosan megérkezik Ontarióból, hogy szereplőválogatásra menjen egy készülő filmhez, és ő éppúgy nem tudja, ki is ez a szép nő, mint a nő nem tudja, hol van, s mivel a nevére sem emlékszik, egy filmplakátról, amelyen Rita Hayworth látható, a Rita nevet adja magának.
No de az sem biztos, hogy az eddigiek így vannak. Hiszen nemsokára azt látjuk, hogy Betty és Rita egy elhagyott, lerobbant házba bejutva egy ágyon ott találják a már hullafoltos Ritát, ugyanolyan estélyi ruhában, mint amit az élő Rita visel. Akkor melyikük kicsoda? Ki az élő és ki a halott? És mit keres az élő Rita kis retiküljében tucatnyi vaskos dollárköteg? Mit nyit az a furcsa formájú, kék színű kulcs, amiről ő sem tudja, mire jó, mindaddig, míg elő nem kerül egy kék kocka. Amikor ennek nyílásába beleillik a háromszögű kulcs, és a kocka kinyílik, hirtelen egy másik világba (idősíkba?) kerülünk, ahol Betty már nem egészen Betty és Rita sem igazán Rita, viszont szenvedélyesen szeretik egymást, majd szakítanak, és a már korábban felbukkant, a maffia által „megfenyített” filmrendező (Justin Theroux) bulijában egy kis botrányt kavarnak. De lehet, hogy még ez sem egészen így van.
A néző persze nemcsak azzal próbálkozik – meglehetősen reménytelenül –, hogy tisztázza, ki is ő, hanem azzal is, hogy megpróbáljon egyenes vonalú, direkt cselekményvezetést, egyértelmű szituációkat és karaktereket – más szóval: megszokott elemeket – keresni Lynch filmjében, amelynek címe ugyan Mulholland Drive, de ez alig több mint egy utcanévtábla. És az sem sokat jelent, hogy a helyszín Los Angeles; talán csak annyiban fontos mégis, hogy a város a filmcsodák városa is, ahol minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet, és nem csak a filmstúdiókban. Ennyiben pedig a Mulholland Drive és Los Angeles magának a világnak, a világuknak a képe, azé a világé, amelyben sem otthon nem vagyunk, sem kívül nem vagyunk rajta, amelyben minden éppoly bizonytalan, mint amennyire biztos, és amelyet megérteni nem nagyon lehet, csak át lehet élni, de ez sem egészen így van, mert lehet, hogy tudatunk és érzékeink csak játszanak velünk-velem-veled-vele.
Lynch nem lenne Lynch, ha nem ilyen filmet csinált volna. Emlékezzünk: már a Kék bársony is merő talány, pszichológiai és pszichopatológiai rejtély volt, a Twin Peaksben bőven volt perverz szexualitás, az Útvesztőben hőse pedig éppúgy nem emlékszik saját magára, a múltjára, az őt körülvevő világra és személyekre, mint most a szépséges (talán) Rita. Ismételten nyúl tehát nem is témákhoz, hanem jelenségekhez. És bár a történeteket sem jól követhetően elmesélni nem szereti, sem a befejezésüket nem teszi egyértelművé (mint ezúttal is), a Lynch-filmek mégis működnek, lekötik a nézőt, beszéltetnek magukról, bevonnak bennünket egy különös erőtérbe, amely a moziból kijöve is fogva tart bennünket. Lehet Lynch filmjeit nem szeretni (miért is ne?), de nem lehet nem tudomásul venni őket. Valahogy így gondolhatták idén Cannes-ban is, ezért kaptak megosztott rendezői díjat a Coen fivérek Az ember, aki ott sem voltjával, s jelölték a rendezői Oscarra, amit ugyan nem kapott meg, de majdnem biztos, hogy ez nem nagyon érdekli Lyncht. És valószínűleg nem azért, mert a Veszett világért 1990-ben már kapott egy Arany Pálmát Cannes-ban, hanem azért, mert nem a díjakra hajt, hanem a saját mániáit, félelmeit, kérdéseit fogalmazza filmre. A nagy trükk az, hogy el tudja hitetni velünk: mindezek rólunk szólnak.