Az ország sorsáért érzett szorongásunk ritkuló szüneteiben gyógyírt hozott a hét végén egy különösen érzékeny film Kovács András Ferencről, a Marosvásárhelyen élő költőről, a Látó című folyóirat szerkesztőjéről, amelyet a magyar tv2 műsorán láthattunk a Magyarország 2002 sorozatban.
A kitűnő filmben a költői metafora hitelesen finomul a filmes látvány költészetévé. Kovács András Ferenc mint érett férfi emlékezik gyermekévekre, a partiumi magyar város légkörére és a szüleire, akik élményekben gazdag gyermekkorral ajándékozták meg. A költő üres és matt térben kezdi el mondandóját, amit fiatal lányok és fiúk pillanatok alatt berendeznek. De mielőtt belebódulnánk abba a féligazságba, hogy a térbeli és az időbeli távolság megszépíti az ifjúkort, a költő kimondja, hogy életnek és halálnak csak egymáshoz képest van kézzelfogható értelme. Az elmúlásról csak akkor tudunk mondani bármit is, ha helyette az életről, a szerelemről, a létezés megannyi gyönyörűségéről szólunk. „Az utánról nem beszélünk” – vallja a költő, hogy nyomban cáfolja is önmagát egy kemény halálmetaforával. Ezek a látszólagos ellentmondások mind a költészet, mind a film nyelvén elmondják a nézőnek, hogy az élet és valószínűleg a halál is, túlságosan bonyolult ahhoz, semhogy megragadhatnánk a lényegét.
Gálfi Melinda ezekben az ellentmondásokkal terhes pillanatokban szólal meg, soha nem tolakodóan. Kérdései szervesen kapcsolódnak Kovács András Ferenc mondandójához, és tovább is gördítik a költő vallomását. Reménykedünk, hogy a Farkas György rendező és Erdős Zsigmond operatőri leleménye fogalmazta kép tengerentúlról, vagy talán a bűnös Budapestről származik, ám cáfolatként sápadtan föltűnik a történelmi Marosvásárhely és a kincses Kolozsvár képe is. A versek pedig finoman úgy viszik tovább a gondolati vezérfonalat, hogy a modern nagyvárosba tévedt cowboy, a rezervátumba kényszerült indián életérzésével rokonítják az anyaország Trianon-szabta határain kívül rekedt magyarság mindennapi fájdalmait. A költő mesél a kolozsvári egyetemi évek után következő falusi tanítói esztendők küzdelmes napjairól, amelyek értelmet adtak az életének, de észrevétlenül fölélték az ifjúságát. Amikorra az új küldetés a rendszerváltozás után az egyik legjelentősebb erdélyi magyar irodalmi folyóirat, a Látó szerkesztőségébe sodorja, már őszbe csavarodott fejű családapa. Aki szereti, ha maga mellett érzi a feleségét és a gyermekeit még az alkotói magány pillanataiban is. És közben enyhe thanatofóbiának nevezi azt, hogy „a halál motívuma mégis egyre gyakrabban felbukkan a költészetében, hiszen az elmúlás afrodiziákum, amely megadja az élet súlyát és értékét”. A halál nem más, mint a sors és a kegyelem különös összekapcsolódása. Farkas György, Gálfi Melinda rendezők és Erdős Zsigmond operatőr záróképén archaikus és hiteles zenére hangolt, fiatalos pantomim sugallja nekünk a kegyelem ígéretét. Ellenben Kovács András Ferenc huszonegyedik századról szóló szavai mintegy ellenpontként gátolják a fináléban, hogy eluralkodjon rajtunk a teljes optimizmus. A költő percnyit sem osztozik a naiv hitben, amely azt reméli, hogy a gonoszt magunk mögött hagytuk az ezredvéggel együtt. Éppen ellenkezőleg: „A jó gesztusainkat ismételni nekem sincs már erőm, a rosszak viszont rendre
visszatérnek.”
Rátámadt a kalauzra egy férfi