Rossz gesztusaink

2002. 04. 22. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az ország sorsáért érzett szorongásunk ritkuló szüneteiben gyógyírt hozott a hét végén egy különösen érzékeny film Kovács András Ferencről, a Marosvásárhelyen élő költőről, a Látó című folyóirat szerkesztőjéről, amelyet a magyar tv2 műsorán láthattunk a Magyarország 2002 sorozatban.
A kitűnő filmben a költői metafora hitelesen finomul a filmes látvány költészetévé. Kovács András Ferenc mint érett férfi emlékezik gyermekévekre, a partiumi magyar város légkörére és a szüleire, akik élményekben gazdag gyermekkorral ajándékozták meg. A költő üres és matt térben kezdi el mondandóját, amit fiatal lányok és fiúk pillanatok alatt berendeznek. De mielőtt belebódulnánk abba a féligazságba, hogy a térbeli és az időbeli távolság megszépíti az ifjúkort, a költő kimondja, hogy életnek és halálnak csak egymáshoz képest van kézzelfogható értelme. Az elmúlásról csak akkor tudunk mondani bármit is, ha helyette az életről, a szerelemről, a létezés megannyi gyönyörűségéről szólunk. „Az utánról nem beszélünk” – vallja a költő, hogy nyomban cáfolja is önmagát egy kemény halálmetaforával. Ezek a látszólagos ellentmondások mind a költészet, mind a film nyelvén elmondják a nézőnek, hogy az élet és valószínűleg a halál is, túlságosan bonyolult ahhoz, semhogy megragadhatnánk a lényegét.
Gálfi Melinda ezekben az ellentmondásokkal terhes pillanatokban szólal meg, soha nem tolakodóan. Kérdései szervesen kapcsolódnak Kovács András Ferenc mondandójához, és tovább is gördítik a költő vallomását. Reménykedünk, hogy a Farkas György rendező és Erdős Zsigmond operatőri leleménye fogalmazta kép tengerentúlról, vagy talán a bűnös Budapestről származik, ám cáfolatként sápadtan föltűnik a történelmi Marosvásárhely és a kincses Kolozsvár képe is. A versek pedig finoman úgy viszik tovább a gondolati vezérfonalat, hogy a modern nagyvárosba tévedt cowboy, a rezervátumba kényszerült indián életérzésével rokonítják az anyaország Trianon-szabta határain kívül rekedt magyarság mindennapi fájdalmait. A költő mesél a kolozsvári egyetemi évek után következő falusi tanítói esztendők küzdelmes napjairól, amelyek értelmet adtak az életének, de észrevétlenül fölélték az ifjúságát. Amikorra az új küldetés a rendszerváltozás után az egyik legjelentősebb erdélyi magyar irodalmi folyóirat, a Látó szerkesztőségébe sodorja, már őszbe csavarodott fejű családapa. Aki szereti, ha maga mellett érzi a feleségét és a gyermekeit még az alkotói magány pillanataiban is. És közben enyhe thanatofóbiának nevezi azt, hogy „a halál motívuma mégis egyre gyakrabban felbukkan a költészetében, hiszen az elmúlás afrodiziákum, amely megadja az élet súlyát és értékét”. A halál nem más, mint a sors és a kegyelem különös összekapcsolódása. Farkas György, Gálfi Melinda rendezők és Erdős Zsigmond operatőr záróképén archaikus és hiteles zenére hangolt, fiatalos pantomim sugallja nekünk a kegyelem ígéretét. Ellenben Kovács András Ferenc huszonegyedik századról szóló szavai mintegy ellenpontként gátolják a fináléban, hogy eluralkodjon rajtunk a teljes optimizmus. A költő percnyit sem osztozik a naiv hitben, amely azt reméli, hogy a gonoszt magunk mögött hagytuk az ezredvéggel együtt. Éppen ellenkezőleg: „A jó gesztusainkat ismételni nekem sincs már erőm, a rosszak viszont rendre
visszatérnek.”

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.