A klasszikus mozi megrendült alapjai

A film (illetve a köré csoportosuló társiparágakkal közösen létrejött, átláthatatlan konglomerátum, amelynek mára egyenjogú tagja a plasztikai sebész, a számítógépguru és a fővilágosító) a világ egyik legnagyobb üzlete. Egyszerre fegyver és kábítószer, manipulátor és felirat vagy ábra egy közepesen gicscses bögrén. Cannes a világ legnagyobb filmbörzéje, tehát úgy illik, hogy a Carlton teraszától a legeldugottabb kocsmákig, minden pillanatban rásózzon valaki a másikra 55 kilogramm színhús Julia Robertset vagy egy szenegáli, kis költségvetésű pszichohorrort csak DVD-n, korlátozott forgalmazásra, fél áron, csak most. Pörög a pénz, és felbecsülhetetlen kapcsolati tőke, ha valakit bemutatnak egy olyan producernek látszó tárgynak, aki látott már olyat, aki egyszer látta Arnold Schwarzeneggert. Ha még egyszer születhetnék, csak itt élnék, szivarral, szmokingokkal kereskednék, valamint Ferrari Testarossákat adnék bérbe jutányosan részeg turistáknak, és nem érdekelne, hogy tágul a világegyetem (amíg Cannes nem tágul), meg hogy mit gondol Heidegger a létezésről. Ha valaki a megfelelő pillanatban adott volna neki egy üveg Provance-Rosét, bele sem kezd az egészbe.
A mozimorfium következő adagja a portugál Manoel De Oliveira O principio da incerpesa (Az alap bizonytalansága) című filmjének képeiben jelentkezett. Agostino Bessa-Luis regényéből készült, szövevényes történet kezdetén a gazdag és jó nevű családból származó Antonio és a szolgáló fia, José együtt gyerekeskednek és kamaszodnak, annak minden elkerülhetetlen velejárójával. Később Antonio feleségül veszi közös kamaszkori szerelmüket, Camilát, akit José még mindig szeret, viszont ő maga rendszeresen csalja Vanessával, aki viszont José társa néhány kétes tisztaságú üzletben. Az ördögnek persze a nem alvás a dolga, az események egyre veszélyesebb kanyarokat vesznek, egészen a pokoli végig.
Az én győztesem már megvan a „hivatalos” programból, és mivel David Lynch a zsűri elnöke, Michael Winterbostom filmje, a 24 Hour Party People komoly eséllyel pályázhat valamelyik díjra. Sex and drugs and rock and roll – fogalmazta meg nemes egyszerűséggel Ian Dury a 70-es évek derekán, hogy mik is az aktuális direktívák az ifjúsági kultúrában. Mármint Angliában. (Nálunk ugyanebben az időben a ma atlanti héjákként repdeső Ifjú Gárdisták álltak sorfalat az Ifjúsági parkban. Szakterületük a kultúra volt tehát, ahogy minden ávósé, és ezt át is örökítik). 1976. június 4. Lesser Free Trade Hall, Manchester. A Granada Tv munkatársa, a Cambridge-en végzett Tony Wilson éppen egy Sex Pistols-koncerten tartózkodik a feleségével. Fellép még a Buzzcocks, az ifjú Mick Hucknall zenekarával, és hamarosan jön a brit rockzene majdan meghatározó zenekara, a Joy Division. Negyvenkét néző figyeli az eseményeket, de hát nagyobb születésekkor ritkán játszódnak le tömegjelenetek. Mindenesetre néhány óra alatt Manchester felkerül a popzene térképére, és elkezdődik a tipikus brit zene aranykora. A helyet majd szétveti az új energia, Wilson megérzi a történelmi pillanatot, és két cimborájával megalapítja a Factory Records nevű céget. Szerződtetik az A Certain Radiót, és megjelentetik a Joy Division első albumát az Unknown Pleasurest, majd a többit. A zseniális énekes és szövegíró, Ian Curtis (Sean Harris játssza remekül) halála után következik a New Order, és Wilsonék 1982. május 21-én megnyitják Hacienda nevű saját klubjukat. Ami nem csak egy hely, inkább valamiféle médium. Ahogy Wilson mondja: „Na, ez az a pillanat, amikor minden fehér fickó elkezd táncolni.” Úgy lett. Felfedezik a Happy Mondayst, megszületik a rave stílus, átértékelődik a tánczene fogalma, és az álomnak még mindig nincs vége. A 24 Hour Party People a vágyak beteljesülésének és Manchesternek a története a 70-es évek végétől a 90-es évek elejéig. Remek film, szenzációs zene és egy olyan sztori, amelyhez talán csak a Wirgin diadalútja hasonlítható.
Marco Bellocchio A vallás ideje (Anyám mosolya) című filmje viszont jóval spirituálisabb viszonyokat feltételez az ember „beérkezésével” kapcsolatban. A főszereplő, Ernesto sikeres festő, mesék illusztrátora, elvált a feleségétől és kisfiától, bár utóbbihoz erős kötelékek fűzik. A kissé misztikusnak tűnő Don Pugninál tanul, aki a még rejtélyesebb Piumini kardinális titkára. Ők ketten azon fáradoznak, hogy hamarosan szentté avassák Ernesto édesanyját. Száz ember közül 99 valószínűleg büszke lenne egy szent vagy boldog mamára, de Ernestót történetünk kezdetén nem ilyen fából faragták. Egyrészt azért üti szíven a hír, mert rádöbben, hogy gőze sincs a saját családjáról, másrészt az új helyzet megzavarja eddigi, kényelmesnek és kellemesnek látszó viszonyát a világhoz. Mert egy művész ugye minimum legyen ateista és szabadgondolkodó, különben nem sokra viszi, ráadásul az örök kételkedés joga remekül hangzik. Emlékezetében kinyílik egy tátongó szakadék, anyja elfeledett mosolya elegendő erőt ad neki a múlt feltérképezéséhez és a jelen megértéséhez. Bellocchio filmje egyfajta belső thriller, olyan komoly fordulatokkal, amelyek igazán izgalmasak egy ember saját mozijában, ahol a vetítőgépet soha nem késő megállítani.
Oliver Assayas francia–angol– japán koprodukcióban készült, Demonlover című filmjében is folyik a csetepaté a bujkáló ördögökkel, ám itt a hangsúly inkább a látványra és a hangra helyeződik (zene Sanic Youth). Egy fiatal nő (nevezzük Diane-nak mint Cooper ügynök rejtélyes asszisztensét) a Volf Group nevű multinacionális cégnél dolgozik, és nem panaszkodhat az egyhangúságra. Ez a farkas ugyanis mindent megeszik az ingatlantól a ruhákon át a mangánig. Kiváló étvágyát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bekebelezne egy japán céget is digitális pornográfiával a weben, a hozzá tartozó extraprofittal együtt. Két cég harcol azért, hogy a Volf új imázsát terjeszthesse: a Mangatronics és a Demonlover. Előbbi beszervezi Diane-t ipari kémnek, megakadályozandó utóbbi térnyerését. Aztán ahogy az már a film noire óta ismert, hősnőnk túl sokat tud meg arról, amiről nem kellene. Egyetlen esélye kínálkozik, ha elég ügyes egy bonyolult kalandhoz cybervilág és a realitás határán. Itt már semmi nem számít, minden eszköz a célt szentesíti, de ezt a harcot már nem hadseregek vívják, hanem tekintet nélküli arcon túli postemberek, globális hatalomért, azért a pénzért, ami mögött már régen nincs semmi. Eljött a pillanat, hogy már senki nem szimpatikus.