Az abszurdon innen és túl

Cicero szereti az abszurdot. De nemcsak úgy ímmel-ámmal, Közép-Európa örök létformájaként és közhelyeként dédelgetve, mint megannyi szalonabszurd alkotó, hanem kíváncsian, szenvedélyesen, önkínzón vonzódva hozzá. Cicerót kísérti a morbid, a groteszk, a fonák szelleme, azt teszi hát, amit tenni kénytelen: lecsupaszít és kiforgat, ízekre szed és torz mozgáskorlátokat szerkeszt – rendezésében-koreografálásában a Dunaújváros Táncszínháza ellentmondást nem tűrő, bátor kísérletet tesz, hogy a magyar és regionális néptáncokat olyasmire használja, amire nem szokás. Amire a néptánc keményvonalasai azt mondhatnák: nem, uram, ez talán mégsem volt illendő.
De az abszurd is szereti Cicerót (alias Rácz Attilát). El nem hagyná egy pillanatra sem. Bohócok, ügyefogyott klónok, nyomorult öltözékű fickók tántorognak a színpadon, hol egy külvárosi kölyökbanda, hol valami Rejtő Jenő-i lebuj pernahajdereit mintázva. Az előadás első része, a dunaújvárosi koreográfus, Janek József emlékének szentelt Zene megállítja az emberben az ütőt. A Steve Reich minimálzenei kompozíciójára épülő minimáltánc minden rezzenésében modern táncszínház, amely rendkívül feszes koreográfiai egységeivel, tapsra és lábdobogásra alapozó szikár ritmusakrobatikájával, nyers, primitív csendjeivel szilánkjaira robbantja a hagyományos táncfolyamatokat. Ahogy dideregnek, villanásokra föleszmélnek, majd állatiasságukba lomhán viszszasüppednek a szereplők, az nem egy tánckar személytelen masszájának hétköznapi robotja, hanem sötét szakralitású, változatos színészi jelenlétet, arcokat mutató mozdulatszobrászat.
Az abszurd e kegyetlen rítusát az Örkény-egypercesekből összeállított második rész már erőtlenebbül valósítja meg. Cicero nem is mozgatja, inkább animálja táncosait, olykor groteszk rajzfilmfigurákká deformálva őket. A rövid, staccatósan váltakozó epizódok eleinte nagy reményeket ébresztenek, meggyőzve arról, hogy csodásan eltáncolhatók Örkény István lélegzetvételnyi abszurdjai is. Mint a féllábú, mezőségi ritka magyart táncoló hadirokkant, akinek először elveszik a mankóját, majd megfosztják műlábától is, végül kiskocsin kigurítják a színről – de táncol, míg élet van benne. Magyar sors, magyar történelem, táncegypercesekben elbeszélve.
Ám a felvonás derekán megroppan, túlhajlik, önmaga ellen fordul az abszurd. Ha a néptánc csupán önmaga paródiájaként jelenik meg, anélkül, hogy akár pillanatokra is megjelenne az eredeti tárgy – a színe nélkül fárasztónak, nyomasztónak, megunhatónak mutatkozhat a fonákja. A szüntelen botladozások, netalán gyalog galoppos, menő manós gesztusok egyhangúsága és gyakori szószátyárkodása a túlzás esztétikáját túlozza el, pedig lappang-e akkora aránytudat bármiben, mint az abszurdban?! Az előadás végére tánchiányunk lesz, várunk valamit, ami végérvényesen elmaradt, de ez nem a mozgás morbid transzformációjának, hanem a mértéktelenségnek, a szélnek eresztett, néha vásáriaskodó mozdulatoknak köszönhető. Ciceró abszurdjában hatalmas, még ki nem csákányozott lehetőségek rejlenek, igazi friss erő hatja át a Dunaújváros Táncszínháza színpadi jelenlétét, kísérletük, játékuk, ötletességük rokonszenvet ébreszt. Csak egy utolsó mozzanatra lenne szükség: az aranytelért kellene fölfedezni, az abszurd semerre sem kanyargó, kegyetlenül nyílegyenes csatornáját.