Csak azért is hajrá, magyarok!

Dörner György úgy maradt meg a jelenlegi középnemzedék egyik legjobb színészének, hogy mindig a nehezebb és a tisztább utat választotta. A hatvanas-hetvenes évek amatőr-alternatív színjátszásának egyik főszereplője volt. Nagyot alakított klasszikus színházi szerepekben, s az ő játékának is köszönhető, hogy a Stílusgyakorlat című avantgárd darab több mint két évtizede telt házzal „megy” a fővárosi színházakban és a vidéki pódiumokon. Azok közé a színészek közé tartozik, akik ma is teljes mellszélességgel vállalják, hogy a nemzet ügye mellé állnak. A jelenlegi kormánytól aligha várhat így kíméletet, amit az is jelez, hogy az utóbbi hetekben már szinkronszerepekre sem hívják.

Játszom a Stílusgyakorlatot, ki tudja, hányadszor. Ennyi! – öszszegzi jelenlegi hivatalos megbízásait Dörner György. – Készülök egy filmre, a Verhetetlen Kincsemre, amelyet Csurka István regénye nyomán szeretne elkészíteni Mihályffy Sándor rendező, de már régóta el kellett volna kezdeni a forgatást. Egyre valószínűbb, hogy nem lesz belőle semmi. Nem ülök tétlenül, járjuk az országot a Bocskai Színpaddal, a trianoni emlékműsorral, elvisszük mindenhová a magyar költészet üzenetét, mert ma ez minden tisztességes művész első számú kötelessége. Viszont szakmai szempontból a színész számára a filmforgatásánál és a színházi jelenlétnél semmi nem lehet fontosabb.
– Nyilvánvalóan azért nem foglalkoztatják, mert a nemzeti oldal elkötelezett híve.
– Sajnos az igazi színművész élete itt és most, Magyarországon már-már elviselhetetlen. Nyilván nem kell bizonygatnom, hogy a Kádár-rendszerből örököltük mai kínjainkat, ám a kilencvenes években mégis elérték a hazai művészek egy nyugat-európai egyetemista életszínvonalát. Azóta ehhez képest is visszaestünk. Hangsúlyozom: igazi színészekről, művészekről, nem televíziós csatornák és médiatulajdonosok által futtatott, tévés „sóműsorokban” vigyorgó, idétlenkedő senkikről beszélek.
– Vigaszt jelenthet, hogy ön a legkiválóbb versmondóink közé tartozik, akinek az utóbbi években négy verses lemeze is megjelent. Miért idegenkednek annyira a mai színművészek a versektől?
– Első lemezemen Szabó Dezső, Wass Albert, Reményik Sándor, a másodikon reformkori nagyjaink, Kölcsey, Vörösmarty és mások műveit mondom el, s van egy Petőfi- és egy Döbrentei Kornél-összeállításom is. Döbrentei Kornéllal többször voltunk már együtt élő CD-bemutatón. Ilyenkor Kornél megvallja, milyen indíttatásból született a vers, én pedig arra is kitérek, milyen hasonló irodalmi műveket ismerek, s elszavalom Wass Albert, Reményik Sándor, Szabó Dezső műveit is. Az én versmondásom sajátossága, hogy el is játszom a költeményt, ami borzasztóan nehéz, ha meg akarunk maradni a jó ízlés határain belül. A verset úgy kell újjászülni, ahogy a költő megírta, különben megbicsaklik a ritmusa, az íve és a rímei.
– Gondolom, az a misszió is tudatos, hogy jobbára olyan költőkkel foglalkozik, akiket a középiskolai, az egyetemi oktatás, de még a bolsevizmusban megkövült „hivatalos szakma” is igyekszik kilúgozni, eltüntetni az irodalomból.
– A baloldali kulturális kormányzatok és az általuk távirányított „szakma” sunyisága fél évszázada terrorizálja a magyar irodalomértést. Fogalmam sincs, mikor lesz annak vége, hogy még mindig a hitük és a nemzeti azonosságtudatuk miatt rekesztik ki az önjelölt mérvadók az irodalomnak éppen a legjavát. Mécs Lászlót, mert katolikus, Sinkát, mert református, Szabó Dezsőt, Nyírőt, Reményiket, mert magyar. Kikérem magamnak ezt a diszkriminációt!
– Talán az a bűnük még ma is, és most aztán újra, hogy megszólaltatják Trianon fájdalmát is?
– Most jöttem haza Csíksomlyóról, ahol határtalanul szegény, egyszerű csángók és magyarok élnek, és olyan világos az értelmük, mint a legtisztább artézi forrás vize. Nyoma sincs náluk annak a körmönfont sunyiságnak, ami az anyaországi magyarok egy részét jellemzi. Amikor Csíksomlyóra érve, a kegyhely közelében beszédbe elegyedtünk egyszerű székely magyar parasztemberekkel. Az első kérdésük az volt, honnan jöttünk. A második: hogy történhetett meg Magyarországon a szégyen, hogy visszaszavazták a kommunistákat? Ehhez hasonló nyílt, egyenes szót csak Erdélyben hall az ember. Nem véletlen hát, hogy az agyonhallgatott költők – akiket az első CD-n megszólaltattam – erdélyi magyarok: Wass Albert, Reményik Sándor, Szabó Dezső. Úgy tűnik, a tiszta magyar beszéd az, amit még a huszonegyedik század elején is be kell tiltaniuk a nemzet ellenségeinek. No persze, ma már a notórius letiltók azt is gyávák kimondani, hogy a tiszta, egyenes, magyar beszéd Magyarországon – általuk – tiltva van.
– Vajon nem arról van-e szó, hogy az MSZP egyes képviselői és szavazóinak egy része a világon mindent megtagadtak?
– Nem egészen. Nemet mondtak Szent Istvánra, a Szent Koronára, a hazájukra, az emberségükre. Egy dolgot nem tagadtak meg: önmagukat. Aki pénzért eladja a szavazatát, az itt és most Magyarországon a múltjával és a jövőjével együtt a lelkét is eladja. Mert most ez a régi-új hatalom mindent újra lerombol, amit aztán nekünk kell ismét felépíteni. Azért érzem magamat-magunkat csapdában, mert egy olyan országban, ahol még semmi sem stabilizálódott, életveszélyes dolog újra és újra ideiglenesen berendezkedni. Ennek ellenére felelősen gondolkodó magyar ember abba a szörnyűségbe, ami az idei választásokon történt, nem nyugodhat bele, mert azt nem éli túl Magyarország. Ha legkésőbb négy év múlva nem történik kedvező változás, mi már abban a dicső nemzethalálban sem reménykedhetünk, amit Vörösmarty jósolt nekünk a Szózatban. Ha a kommunisták hatalmon maradnak, úgy kaparnak el bennünket, hogy senki észre sem veszi elmúlásunkat, és emlékezni sem fognak ránk. Hát ez kell nekünk? Ez lenne a magyar jövő?
– Nem tudna búcsúzóul valami biztatót mondani?
– De igen. Csak azért is hajrá, magyarok!