Egy lány az orkeszterből

Szőke tüsi haj, nyílt, okos tekintet, határozott stílus, apró termet. Ő Lovas Gabriella, a debreceni Csokonai Színház fiatal karigazgatója, aki – bár klasszikus karmesternek készült – vérbeli színházi zenésznek vallja magát. Izgatja a feladat, hogy a zene a színpadi játék kreatív szolgálója legyen, hogy az összhatásban megtalálja a maga helyét. Vezényelt már musicalt és operettet, most pedig vonzó feladatot kapott: egy oratórium koreografált változatát dirigálja – sajátos külsőségek között.

A sötét nézőtéren a fény egy icipici bohóclányra esik. Esetlenül felcsetlik-botlik a színpadra, majd félszegen meghajol. Függöny fel, táncosok a helyükön, a zenekar a színpad mélyén, a kórus a karzaton. Egyetlen hely látszik üresnek… Aztán a táncosok letépik a bohócról a ruhát, előtűnik a frakk, és a karmester a dobogóra lép. Felcsendül Orff darabja, a Carmina Burana.
A meglepő külsejű ifjú hölgy gyermekkora óta zenél. Zongorázott, fuvolázott és énekelt a rádió, majd az Operaház gyermekkórusában, ám agysebésznek vagy rákkutatónak készült. A család döbbenettel fogadta pálfordulását, szerintük a karmesterkedés alapvetően férfiszakma, és hát: mi lesz az alig százhatvan centis, törékeny csemetével abban a világban, ahol a szakértelem mellett a tekintély sem nélkülözhető a sikerhez. Lovas Gabriella másfél év kemény munka után jelentkezett a Zeneakadémia karvezetés szakára, amit aztán annak rendje és módja szerint el is végzett, s miután férjhez ment Zádori László karmesterhez, végképp elkötelezte magát a színházi zene mellett. Megtanulta tőle, hogy némi kreativitással hogyan lehet összhangba hozni a zene és a színház törvényszerűségeit. A kihívás izgalmas, hiszen a klasszikus karmesternek az adott műhöz fűződő feladatain kívül itt sok egyébhez is értenie kell. Nem árt, ha egy kicsit hangtechnikus, világosító, dramaturg, s ha kell, énekes, mint ahogy az a Csíksomlyói passió esetében a mi karmesterünkkel is megesett. Amúgy bele kell simulnia a zenét egy nagyobb egész részeként értelmező produkcióba, s a rendező elképzeléseit támogatva kell megvalósítania a sajátos elgondolásokat. Mindez igencsak gyakorlatias dolog, épp ezért nem is tanítható – vélekedik a karmesternő. Aztán megállapodunk abban, hogy a színházi zenész ma méltatlanul lenézett tagja a muzsikus társadalomnak, amin szerencsés lenne változtatni.
Aztán az is kiderül, hogy Lovas Gabriella első színházi munkája a Kecskeméti Katona József Színházban a János vitéz volt, majd Verebes István rendezésében a Csárdáskirálynőt dirigálta. Az operettől, mint mondén műfajtól kissé idegenkedő zenész ebből is tanult, méghozzá nem is keveset: hogyan lehet ezt a sokak szerint rózsaszín műfajt ízlésesen, színházszerűen művelni. Lovas Gabriella igazi szerelme a musical, s őszintén izgul, hogy a következő évadokban módja legyen ebben a műfajban jeleskedni. Előélete predesztinálja erre, hiszen Kecskeméten ő dirigálta a Jézus Krisztus Szupersztárt, s ez, mint mondja, meghatározó élmény volt számára. Később vezényelte a Hegedűs a háztetőnt, ebben az évadban pedig része volt a Kabaré debreceni színrevitelében.
A Madách, a kecskeméti, a zalaegerszegi színház, a debreceni Csokonai felkérése szép sikernek számít egy alig harmincesztendős, fiatal zenésznek, ami annyit jelent, az ifjú hölgy megállja a helyét a férfiasnak tekintett szakmában. Igaz – ezt maga is beismeri –, a próbák során meglehetősen változatos eszközökkel éri el, hogy figyeljenek rá. Nem idegenkedik a nőiesség vállalásától, egészen a miniszoknya s a merészebb ruhadarabok viseléséig. Könyörtelen viszont a későkkel, nem nézi el a lazaságot, vagy a mulasztást. Úgy véli, a női rafinéria, a humor és a következetesség ötvözése szerencsés ebben a szakmában – a teljesítmény, a produkció érdekében.