...és újra mesél az erdő

Beregszász nincs a világ végén. Erről győződik meg az utazó, mielőtt indulna, s térképét böngészi. Úgy tetszik, valamelyik antanttiszt szeszélye mozgatta a körzőt és a vonalzót, így került Beregszász a rusz medve mancsába. Néhány kilométeren múlt mindössze.
Beregszász a világ végén van. E gondolat már a határon izmosodik az utazóban, miközben úgy négy-öt órácskát várakozik az átjutásra. Négyet kifelé menet, ötöt hazafelé jövet. Mintha a vasfüggöny nem mindenütt rothadt volna rozsdává.
Elkeserítő látvány, ahogy ma Beregszász az utazó elé tárul, szívbe markoló érzés. Főleg napközben. Este ugyanis közvilágítás híján nemigen látni semmit. A főtér egyébként még őrzi egykori eleganciája nyomait. Nekem a bajai Béke teret juttatta eszembe. Ott, igaz, nem áll színház. Beregszászon viszont igen. Az Illyés Gyuláról elkeresztelt épület teteje jó régen beroskadt. A színház azonban él és élni akar. Jelenleg egy kultúrházban. Itt, az uv-fényre fluoreszkáló festékkel megfestett „freskó” arról árulkodik, hogy az épület nemcsak Thália, de a diszkó templomául is szolgál. Látszatra minden rendben. A mellékhelyiség például eurokonform, ha nem számítjuk, hogy nincs benne víz. A színpad kicsi, kellő jóindulattal akár arányosnak is nevezhető, ellenben sötét. Mármint az előadás alatt. Nincs mit tenni, mindössze tizennyolc áramkörrel gazdálkodhatnak az alkotók. Ha megpróbálnának egy tizenkilencedik reflektort hadra fogni, sötétbe borulna minden. Itt mutatták be a Hobo Blues Band Vadászat című produkcióját. Mindössze négy nap alatt állította színre Vidnyánszky Attila rendező a társulat színészeivel és a zenekarral, Földes Hobo Lászlóval a főszerepben. Ez a rohammunka nem hagyott nyomot a végeredményen. Miként az sem, hogy egy fillér ellenszolgáltatás nélkül dolgoztak a közreműködők.
A Vadászat izgalmas keveréke a színi előadásnak és a rockkoncertnek. A rendező igyekezett olyan módon szervezni a színpadi teret, hogy elkülönüljenek a párhuzamosan futó, improvizatív hangulatú jelenetek. Sziszifuszi munkára vállalkozott, hiszen ilyen kevés lámpával a kis színpadon szinte képtelenség fénnyel elválasztani az egyes térrészeket. Egy emelvényrendszer segíti a tagolást. Az egyes jeleneteket a bohócnak öltözött Hobo köti össze.
A Hobo Blues Band mostani összetétele a daliás időket idézi, amikor első ízben mutatták be a Vadászatot. A muzsikusok kezében úgy szólalnak meg a hangszerek, úgy csendülnek fel a számok, hogy az embernek az az érzése támad, időben visszarepült a rock aranykorába. Akkoriban a szerzeményeket alapvetően meghatározta a banda egyik énekese, Deák Bill Gyula hangja. Beregszászon a színészek pótolták a „blueskapitány” acélos torkát. Ahol lehetett, ott szituációba helyezve adták elő a játszók a jól ismert kompozíciókat. Emellett Hobo olyan fantasztikusan énekelt, mint még talán soha.
Bátran állíthatom, a Vadászat kiállta az idő próbáját. Az a néhány dramaturgiai változtatás, illetve az új számok csak emelték a fényét. És ezt nem csupán én érzem így. A közönség szűnni nem akaró ovációja (négyszer tapsolták vissza a zenekart) szerintem elég bizonyíték. Pedig nem kizárólag tinédzserek, huszonévesek ültek a nézőtéren. Beregszász még sincs a világ végén, ha néha úgy érezzük is.