Fekete zaj – irodalom és színház

Az emberi lélek tudattalan mélyrétegeibe merülhettünk alá Ditzendy Attila író, Kozma Attila koreográfus-rendező és Novák Péter rendező táncdrámájának vasárnapi fővárosi premierjén, amely a szombat esti, miskolci ősbemutatóhoz hasonlóan kirobbanó közönségsikert aratott. Ama pokoli bugyrokban jártunk hát, ahol az ősi szorongás és annak legalább annyira régi, az emberiség létezésével egykorú hamis kompenzációja, az agresszivitás, az úgynevezett gyilkos ösztön forrong bennünk. Ezt a negatív őserőt a teremtő képzelet többek között a Fekete zajhoz hasonló maradandó művek teremtésével képes megzabolázni. Ám ha csupán kompenzálni, ellensúlyozni vagyunk képesek a bennünk élő differenciálatlan intenzitást, előbb-utóbb saját magunk vagy embertársunk ellen fordulnak.
Ditzendy Attila író egy kitalált rémhírből formált elemi erejű, feszesen izzó novellát, amely a táncdrámai feldolgozástól függetlenül is értékes, öntörvényű alkotásként áll meg a saját lábán. Az elbeszélés egy szerencsétlen sorsú, tanulatlan, hajléktalanként kallódó, de elemien tehetséges autentikus cigányzenész tragédiáját párolja Garcia Lorca-erejű valóságlátomássá. Két, tipikus XX–XXI. századfordulós modern apacs, milliomos yuppie-k afféle vidéki technobuliról hazatérve a vonaton szemelnek ki maguknak egy öregedő roma koldust, aki két öszszeütött pléhkanál ritmikus kíséretével énekel fura, megfoghatatlan szépségű ősi dallamokat. Az ifjak bankókat lobogtatva késztetik a zenészt arra, hogy kopogjon nekik inkább neoprimitív, talp alá való ritmusokat. Egy darabig elszórakoztatják egymást. A baj akkor kezdődik, amikor a művész megpróbálja átcsalogatni a lélektelen ritmusok rabjait a saját archaikus siratóinak halhatatlan birodalmába. Az ifjak ellene törnek, az öreg ijedtében kést ránt, valaki könnyen megsebesül, a négy fiatal esztelen dühében halálra rugdossa a zenészt. Egyikőjük, a bűn és bűnhődés dosztojevszkiji logikájának megfelelően, feladja magát és társait a rendőrségen. Mint őszinte bűnbánó, elsőként szabadul, így csak őt tudja halálra sebezni az öreg roma bosszúálló fiának kése. Ditzendy Attila elbeszélésében három fő motívum, a tiszta ősi dallamvilág és a lélektelen globális új barbarizmus kibékíthetetlen ellentéte, a különböző emberek közötti gyűlölködés abszurditása és a bosszú embertelensége és értelmetlensége egymást fölerősítve idézi elő az olvasói megtisztulást. A Miskolci Nemzeti Színház és a Nemzeti Táncszínház előadásában megvalósult mágikus tánckompozícióban az angelusi teremtés és a diabolikus rombolás tragikus párbaja erősödik vezérfonallá.
A várszínházi refektórium játékterét a fekete látomás fekete alaptónusai uralják. Sötét asztal, koromszín székek. A háttérben négy diszkómikrofon alatt négy fiatal idéz elő cipzárrángatással idegtépő ritmuszenét. Zeke Edit díszletei és jelmezei kiválóak. Novák Péter és Kozma Attila testhezálló fekete diszkópáviánok, Anna Magnusin és Székely Viktória gazdag, de külvárosias ízlésű funky-görlök örömtelen örömlánylárvájába bújtatva járják el lenyűgöző erővel az öncélú mozgás, a terméketlen szex, az ordenáré kielégülés orgiasztikus táncait. Szegedi Dezső és Novák Péter rémületet keltő zenei kompozíciót épített föl a ragtime, a dixieland, a harmincas évek békebeli, a hatvanas évek együgyű szocialista slágerei, a funky, a house, az undergrund, a psycho-trance stb. elemeiből. E muzsika hatása alól az sem képes kivonni magát egy idő után, aki eredendőn viszolyog tőle. A fiatalok többszöri kifulladásig hajszolják bele magukat tagolatlan, idegbajos, őrült kényszermozgásformákba, amelyek azt a manapság újra divatba jött, fordított Darwin-elméletet látszanak illusztrálni, amely szerint nem az ember származik a majomtól, hanem bizonyos retardált embertörzsek fejlődtek vissza majomszabású emberré. Ráadásul ezek a mechanikus ösztön-koreográfiára táncoló pantomimesek nem is állatiasak már, hanem tárgyszerűen mozgásban lévők. A világ bármely táján élőket egyenre esztergáló új internacionalizmus, a globalizáció hordozói és végtermékei.
Ebbe a diszkózást, vonatozást, őrült kocsiszáguldást jelképező kavalkádba érkezik meg a tánckompozíció öreg cigányzenészének arcát viselő kitűnő miskolci színész, Szegedi Dezső. Elemi életigenlést és ősi fájdalmat sugárzó ősi éneket jajong ki magából, melyet pléhkanna ütögetésével kísér. A színpadon nem az elbeszélés hajléktalanná kallódott őstehetségét látjuk. Szegedi Dezső művésze a tradíció, az emberiség ősi tudásának, és ennek birtokosaként lép elénk. Emberarcú zenéjének mint ha a globalizáció képviselői sem tudnának ellenállni, de már a második mozdulatukban ösztönös idegenkedéssel, a tárgy-létbe süllyedt emberek borzadályával hárítják el a megváltás kísérletét. Az öreg zenész először idomulni látszik, utánozza a korszerű jellegtelenség ritmusait, s amikor a négy fiatal extázisba lendül, megpróbálja újra kiragadni őket a modern infernóból. Hasztalan. A végkifejlet így nem lehet más, mint a kétféle világ véres karambolja. A különféle zenék elviselhetetlenné sűrűsödött expresszív kavalkádjában néha a tagolt és fájdalmas, tragikus fekete hang látszik felülkerekedni, de végül győz a fekete zaj. A nekivadult „modern” ifjak először az öreg zenész súlyosan beteg fiát (Újhelyi István) verik össze, aztán a művészt rugdossák halálra, aki modern és időtlen fekete Orfeuszként próbálta volna kiénekelni a világot az ezredfordulós pokol rémisztő egyformaságából. Csak a beteg fiú fájdalmas gesztusa adhat reményt, aki magával vonszolja apja holttestét, s talán közben magába örökíti a tradíciót, s újra kezdi Orpheusz művét.
A hosszú vastaps elhaltával az előadás után a tüzes és lehengerlő kompozíció erejétől hallgatagon tűnődve rójuk a Vár utcáit. Vajon az emberiség tényleg hasonlatossá vált volna az újszövetségi meddő fügefához, amelyet a Megváltó sem képes már termővé tenni? Vagy mégis közeleg az új megváltás pillanata?