Szintén a borsodi teátrumban vállalt rendezést Szervét Tibor, a – többek között a Valami Amerika című vígjátéknak köszönhetően – mára országosan ismert színész, aki Neil Simon világhírű vígjátékát, a Mezitláb a parkbant segítette színpadra.
Mindkét produkció olyan, mintha szakmájukat sok éve gyakorló rendezők ültek volna a nézőtéren a próbák alatt. Mondhatnánk, Szervét Tibornak könnyebb dolga volt, mivel egy kipróbált, biztos sikert ígérő szövegkönyvből dolgozott, míg Földi Lászlónak valami egészen sajátos világú, nyelvteremtő szerző színdarabjából kellett előadást alkotnia. No persze igazán nem könnyebb feladat megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket egy (nevezzük így) kommersz mű esetén támaszt a szakma és a közönség. Másrészt, bármennyire sajátos, sok rétegű nyelven írt Werner Schwab, tíz esztendővel ezelőtt a legtöbbet játszott szerzőnek számított német nyelvterületen. Szóval körülbelül egálról indult a két rendező, nem mintha bármiféle versengésről szó esett volna köztük.
A Mezítláb a parkban hordozza mindazon értékeket, amelyeket az efféle produkciónak hordoznia illik. Pergő tempójú három felvonáson át bontakozik ki a hibátlanul vezetett cselekmény. A remek vígjátéki helyzeteket a rendező képesnek mutatkozott megfejelni azzal, hogy felmutatta a Neil Simon-i briliáns replikák mögött meghúzódó mélységeket. Mert hisz itt azért – noha szöveg szinten elnagyoltan – egy ifjú házaspár (Pálfi Kati, Fandl Ferenc) első komoly hajba kapásának, valamint a korosodó anyuka (Máhr Ági) és a már koros aranyifjú (Safranek Károly) egymásra találásának lehetünk tanúi. Emellett színészhez illő, egyúttal dicséretes rendezői erény, hogy mindenféle erőszakolt koncepció vagy megkövetelt játékmód helyett Szervét Tibor mindent megtett a szereplők tökéletes szerepformálásáért. Az előadás felfogható Máhr Ágnes jutalomjátékaként, ám éppolyan kiváló lehetőséget kap humorának és figurateremtő képességének csillogtatására Safranek Károly, mi több a fiatal Fandl Ferenc is bizonyíthatja vitathatatlan tehetségét.
Földi László rendezése ezzel szemben tényleg olyan, amit a koncepciózus szóval szokás illetni. Ez jelen esetben nem jelenti azt, hogy az egész előadást illető markáns elképzelése egy pillanatra is fölé kerekedne a színészek játékának. Az ilyen típusú, nem realista színművek esetében mindig felvetül a stílus kérdése: ellenpontozva, kisrealista módon, avagy a realizmustól elrugaszkodva állítja-e színre a rendező a darabot. Földi László az utóbbi mellett voksolt. A szerző, Werner Schwab a hétköznapokban beszélt nyelvtől teljesen távol álló mondatai deliriumos víziót fogalmaznak meg. E víziót vetíti színpadra a produkció. A látomás lehet bármelyik szereplőé: a nyomorék, önjelölt festőé (Molnár Sándor Tamás), a vallási tébolyba menekült anyjáé (Pásztor Edina), a bevándorló, vérfertőző szomszédé (Bősze György), a lányai meggyalázását tudomásul venni nem akaró feleségéé (Kerekes Valéria), a testvére által csúnyának bélyegzett lányé (Németi Gyöngyi), a testi szerelmet istenítő testvéré (Tari Tari) vagy a mindegyikük felett hatalmaskodó egykori arisztokrata vénasszonyé (Molnár Anna). Egyedül az előadás közepén brutálisan lemészárolt aranyhörcsögé (Ferenczi Anett) nem lehet. A szerencsétlen sorsú rágcsálót színész személyesíti meg, s ez a momentum jellemzi, mi módon gondolta tovább Schwab kiváló szövegét a rendező. Igazat adok Földi Lászlónak: legalább egyszer rendeznie kellene minden színésznek.
origo.hu
Miért ennyire agresszív és nárcisztikus Magyar Péter?
