Más idők, de azért a Cote d’Azur

Zinadine Zidane francia labdarúgónak erős hete volt az előző. A cannes-i filmfesztivál nyitányán megtekintette Woody Allen Hollywood Ending című filmjét, repülőre szállt, rúgott egy elemezhetetlent, oktatófilmbe illőt a Bayer Leverkusennek, majd visszatért, vetett egy pillantást újszülött gyermekére, és elrepült Dél-Koreába. Tud élni. Mint ahogy Cannes-ban is a „tudjunk élni”-n van a hangsúly. A világ legnagyobb filmbazárja teljes gőzzel beindult, ehhez képest Stirlitz kedvenc berlini parédája lelassult, poroszos mackók erdei iskolája.
A hajdanvolt álmos halászfalucskában persze az időt már régen kicserélték valami másra, de az 55. fesztivál díszletei és sminkje egy egészen új világot sejtetnek. Technika és szorongás a Paradicsomban. Tömeg- és interperszonális kommunikáció túláradása egy olyan helyen, ahol a tenger és annak gyümölcsei, valamint az ölelnivaló növényzet, a fűszerek, az ősi módon rakott kövek és Provance illata hat elsősorban a tudatra. Mert kerülhet mindenféle hordaléknak árja időlegesen felülre, azért a Cote d’Azur. Az ideiglenesen a világ közérzetében állomásozó görény tempó ennek ellenére belerondít a hétköznapok élvezetébe. Az izraeliek tűrhetetlen mentalitásának és az erre reagáló palesztin pszichopatáknak köszönhetően a Croisette-en korrekt háborús helyzet alakult ki. Egy terrorakció lehetősége ebben a kulisszában (pedig konkrét ígéret van rá) legalább akkora ízléstelenség, mint megbombázni Dubrovnikot. Az ennek elkerülésére tett erőfeszítések, a példátlan biztonsági intézkedések keményen rátenyerelnek a hangulatra, még akkor is, ha a biztonságiak udvariasabbak, mint egy oxfordi rektor és elegánsabbak, mint egy filmsztár. A fesztiválpalotába ugyanis bonyolultabb bejutni, mint a NASA-ba, a környéken gyakorlatilag megbénult a közlekedés, és általában minden kétszer annyi ideig tart, mint normális esetben. Mindez úgy, hogy a szervezés elképesztően profi, és a mosoly le nem fagy egy pillanatra sem a segítők arcáról. Azért talán egy kicsit kevesebb az egy négyzetmérerre jutó exhibicionisták száma és az embernek egy unalmasabb vetítés alatt óhatatlanul eszébe jut néha, hogy a mellette ülő nő vajon mit visel a ruhája alatt? Szilikonpántot, szilikonmellet, vagy szilikonbombát?
A felhozatal azért persze lenyűgöző, nehéz eldönteni, hogy a zsűriben erősebb a mezőny (David Lynch, Sharon Stone, Bille August), a programokban (Woody Allen, Rosanna Arquette, David Franenberg, Aki Kaurismaki, Roman Polanski), vagy az utcán (Milla Jovovich, Martin Scorsese, Claudia Cardinale). A nyitófilm (versenyen kívül) Woody Allen Hollywood Endingje volt, az eseményre a mester a jól ismert koreai hölggyel érkezett, akiről talán maga sem tudja, hogy a lánya vagy a barátnője, bármelyik filmjében lehetnének szereplők is. Akár ebben az újban is, hiszen ő is mindig ugynazt a mozit rendezi, a megszokott neurózisokkal és humorral. Allen jelenléte mindenesetre demonstratív jellegű, nem egy fesztiváljampec, New Yorkból is alig mozdul ki. Szintén a „nagy” programban és szintén vesenyen kívül vetítették Georgre Lucas háborúzó csillagainak második részét, kis főhajtás egy filmtörténelmi sorozatnak. A klónok támadása után egy másik háborúról szólt az első versenyfilm, Amos Gitai Kedma című opusza. Arról a harcról, amely miatt ma nem lehet nyugodtan megenni egy tonhalas szendvicset. 1948. május 7-ét írjuk, egy héttel vagyunk Izrael Állam kikiáltása előtt. A második világháború egyik győztese és egyben legnagyobb vesztese, a brit birodalom lemond mandátumáról, és elhagyja Palesztinát. Zsidók és arabok között hamarosan elkezdődik a háború. A Kedma nevű hajó fedélzetén lágerekből és Európa minden részéből érkező százak, a parton a föld alatti zsidómozgalom fegyveresei, brit katonák és tökéletes káosz. Kikötési engedély nincs, de nem baj. Mindez már akkor sem az engedélyekről szólt. Irány a szárazföld belseje, irány a jövő, amely azóta is tart. A cannes-i fesztiválok politikai érzékenységét ismerve a Kedma jó eséllyel pályázhat valamelyik díjra.
Dante óta tudjuk, hogy az emberélet delén, a sötét erdőben botorkálva, komoly meglepetések érhetnek bennünket. Robert Guédiguian Marie-Jo Két szerelem című filmjében a címszereplő a negyvenes éveinek közepén jut el addig a pontig, hogy egy kiérdemesült csempészuszályon rendezett piknik során csuklójához nyomja a kését. Kapuzárás előtti pánik minősített esete, súlyosbítva egy olyan élethelyzettel, amelyben hősnőnk ugyanolyan intenzitással szereti a férjét, mint a szeretőjét. Mialatt egy rövid időre lelép az utóbbival, a férj tökéletes nyugalommal várja viszsza, a fájdalom megtapasztalásának birtokában. Döntésképtelen emberek szöszmötölnek egy klaszszikus patthelyzetben, egérút sehol, az élet csendesen folydogál tovább, a nap felkel és lemegy, a férj házakat épít, a szerető hajózik, kérdés, hogy kit érdekel ez az egész.
Michael Moore Bowling for Columbine című dokumentarista filmje már sokkal izgalmasabb témát feszeget, lénylegesen érdekesebb felfogásban. Az Amerikai Egyesült Államokban tapasztalható fegyvermánia kérdését boncolgatja, a következő felütéssel: Fegyverbuzi nemzet vagyunk, vagy szimpla idióták? A film egyszerre rendkívül vicces és rémesen tragikus. Moore szarkazmusa megkíméli a nézőt a végső kétségbeeséstől, de azért mélyen elgondolkodtat. Az USA karcsú kis történelme az erőszakon, a fegyvereken, a libertinizmus eszméin nyugszik. Ilyen alapokról indulva a jelen nem is hozhat mást, mint az 1999-es Columbine gimnáziumban véghezvitt mészárlást, vagy a többi „Kettest kaptam matekból, szétlőttem a pedellust” típusú reakciót. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy az Államok bizonyos részein a szabad fegyverviselés és a jog az önvédelemhez szent tradíció, következésképp a polgárnak nem kell tétlenül kivárnia (mint például Magyarországon), hogy megöljék a gyerekeit, megerőszakolják a feleségét, széthordják a javait, rágyújtsák a házát. Saját territóriumon belül odadurrant kettőt, ahol valaki érvényes meghívó nélkül mozog, és ezzel el van intézve. Nálunk minden görénynek jogai vannak meg ügyvédei, ott a magántulajdon sérthetetlen. Olyan ez, mint a halálbüntetés problematikája. Az Egyesült Államok exportálta a fékevesztett neoliberalizmust, melynek sátánian kiszámított alkotóeleme a halálbüntetés eltörlése, miközben magának megtartotta a jogot a kivégzésekhez. A következményeket ismerjük (No More Mór!), odaát meg beleröffentették a háromnyolcvanat a delikvensbe vagy áttértek a jóval szabadelvűbb injekciós tűre. Moore a klasszikus eszközöktől a rejtett kameráig mindent bevet, elképesztő szervezetek és figurák jelennek meg a vásznon az amerikai hadseregtől a miliciákon át a külvárosi háziasszonyon keresztül a napalmbomba- készítő gyerekekig és az Anarchista szakácskönyvet tanulmányozó autodidaktákig.
Az erőszak eszkalációjának okai jól ismertek. Hollywood, az internet, a gyerekek vasárnap reggeli rajzfilmagymosása, a nyakló nélkül fogyasztó tömegember ateista, pénzközpontú mentalitása, a mindent elárasztó médiaszemét elborzasztó ostobasága, az állami szintre emelt terrorizmus, a „mindent szabad” sekély kéje. Ha egy trabantos kivégez egy kamionost, az már csak következmény. Vegytiszta önkasztráció. Moore csak csipeget, felmutat. Hogy szeptember 11-e után változott-e a világ, enyhén szólva kérdéses.