Most vagy soah – a szemle vége

Az idei fesztivál hivatalos versenyét az angolok bizonyos értelemben már a válogatás során megnyerték, hiszen Mike Leigh All or Nothingja mellett Paul Thomas Anderson Punch-Drunk Love-ja és Ken Loach Sweet Sixteenje is részt vehetett a megmérettetésen. (Remélem, azt is megélem még, hogy egyetlen árva magyar film is kiválasztatik majd egyszer. Ehhez persze politikai indíttatású hiszti helyett forgatókönyv, film, rendező kell, pénz biztosan lesz majd dögivel, az elmúlt négy évben tanúsított helytállásért.)
A Punch-Drunk Love egy kis üzlet tulajdonosának életébe enged bepillantást, akit sorra magára hagynak a nők, és képtelen megtalálni az igazit. Mígnem egy napon megjelenik egy különös nő, és kezdetét veszi egy romantikus utazás. Üdítő, kellemes komédia, ami akkor fogalmazódott meg Andersonban, amikor két évvel ezelőtt a Time magazinban olvasta, hogy egy mérnök egy hirdetés hatására felhalmozott 1 250 000 mérföldnyi repülőutat és megvásárolt 12 150 csészényit az Egészséges választás elnevezésű pudingból. Ilyen egyszerű az egész.
Ken Loach Sweet Sixteenje már lényegesen kevesebb derűs pillanatot szerez a nézőnek. Nyomasztó, naturalisztikus ábrázolása egy hasonlóan nyomasztó, naturalisztikus történetnek, és szomorúan tapasztaljuk, hogy bizonyos állandóan újratermelődő sorsok nem sokat változtak Dickens óta.
Milan Kundera nyilatkozta egyszer, hogy elképesztően választékosan beszélő édesapja élete alkonyán két szóra redukálta megnyilatkozásait: Ez különös! Abbas Kiarostami perzsa rendező Tem című filmjében is ezt a szemlélődő minimalizmust érhetjük tetten. Nem rossz, ha valakinek van elég ideje. Gyönyörű, szívszorító filmet forgatott a hebroni Elia Szulejman Isteni beavatkozás címmel. Love story a javából, de szerencsére nem jégkorongoznak benne. Egy Jeruzsálemben élő palesztin férfi és egy Rámalláhban élő palesztin nő szerelméről szól, akik kizárólag egy izraeli ellenőrző pont parkolójában találkozhatnak egymással. Szulejman nagyon visszafogott, még képletesen sem tekeri körül magát robbanóanyaggal, a látottak végiggondolását ránk bízza. Filmjének legnagyobb erénye (miként a móri vérengzés legfontosabb következménye is), hogy feléleszt a nézőben egy már-már elfeledett érzést, az empátiát. Azt a beleérző képességet piszkálja fel, amelynek aktiválása az igazi mozi mindenkori becsületbeli dolga, ahová sírni-nevetni járnak az emberek. Hát itt aztán lehet sírni. Mert siralmas és felháborító, hogy egy trottyos exterrorista farok komoly kutyákat csóválhat. Mert siralmas és felháborító, hogy a huszonegyedik században visszatérhetnek a hatvanas évek berlini szerelmeseinek könnyei, sokkal durvább kulisszák közé. Mikor megy el Bush elnök a megszállt, megalázott, körbezárt palesztinok közé és aktualizálja kultikus, nagy természetű elődje, JFK szavait imigyen: I’m palestinien! Most vagy soah? Addig is, ül ez a fiatal férfi az autóban, kezében egy luftballon. A lufin Jasszer Arafat portréja.
Régóta tudjuk, hogy David Cronemberg betegesen vonzódik a rovarokhoz (A légy, Neked Lunch), Spiden (Pók, de jelenthet háromlábút is) című új filmjében azonban a főhőst hívják Spidennek. Különös, magányos férfi, aki hosszú pszichiátriai kezelés után visszatér Londonba, az East End utcába, ahol felnőtt. Az a kényszerképzete, hogy víz- és gázszerelőként tevékenykedő apja követte el a gyilkosságot, hogy elköltözhessen egy prostituálthoz. Igazi cronenbergi történet, a Hasfelmetsző már a spájzban van.
Alekszandr Szokurov viszont egyszerűen lenyűgőző filmet készített Russia Ark címmel, amiben úgy van benne az orosz lélek, ahogy kell, és olyan elegáns, nagyvonalú és szédítő, mint egy emigráns gárdatiszt Rejtő Jenőnél.
A mese kezdetén egy mai filmrendező hirtelen Szentpéterváron találja magát, viszont az 1700-as évek elején, mint egy jenki Artur király udvarában. Találkozik egy cinikus francia diplomatával a tizenkilencedik századból, és bebarangolják az orosz múltat, egészen a jelenig. A cári birodalom, Nagy Péter és Nagy Katalin kora, amikor Oroszország még nem szorult Európa limesére, a dicső múlt, amikor több százan keringőznek a palotában, mind egyszerre jelennek meg nyugati és „saját” szemmel. Miként a jelen égető kérdései is, a mi lesz veled, Oroszország problematikája a birodalom és a kommunizmus romjain. Hihetetlenül drága film (ott mégsem zokogta teli senki a nemzetközi fórumokat), de már azért megérte, ahogy egy vágatlan jelenetben végigvonszolták a steadicam-et az Ermitázs folyosóin.
Jack Nicholson még mindig egyedül is elvisz egy filmet a hátán, ha az adott mozidarab ráadásul olyan biztos alapokon áll, mint Alexander Payne munkája, az About Schmidt, akkor garantált a műélvezet. Warren Schmidt élete egy csapásra gyökeresen megváltozik, amikor nyugdíjazzák, egyetlen lánya férjhez menne egy fajankóhoz, és negyvenkét évi házasság után hirtelen meghal a felesége. Rádöbben, hogy jó néhány dolog kimaradt az életéből, és nekivág egy önfelfedező túrának.
Utazása során a felismerések néha viccesek, néha komorak, különös figurák tűnnek fel, különös tekintettel egy mozgó vízágyügynökre. Payne pompás kis fekete komédiát rendezett, a színészi játék elsőrangú.
Kedvenc rendezőim egyike a finn Aki Kaurismaki. A múlt nélküli ember című filmjében szintén fantasztikus színészi teljesítményekkel találkozhatunk és bár Markku Peltola vagy Kati Outinen valószínűleg kissé aluljegyzettebb a piacon, mint Sylvester Stallone, ez nem feltétlenül baj. Vonatkozik ez a Tähti szerepében tündöklő Hannibal nevű hétéves keverékre is, aki lényegesen meggyőzőbb alakítást nyújt, mint Rex felügyelő. Tähti egyébként híres kutyaszínész-dinasztiából származik, és felmenői is ezer szállal kötődnek Kaurismaki munkásságához.
Nagyanyja, Lajka játszotta Baudelaire barátját a Bohéméletben és anyja, Piitu is fontos szerepet kapott a Juha című produkcióban. A múlt nélküli ember hőse Helsinkibe utazik munkát keresni, elveszíti az emlékezetét, tehát újrakezd mindent csak úgy, mint Schmidt Payne filmjében. Aki szeszereti Aki világát, ezúttal sem csalódott. Se ezer tó, se szauna, se nyírfa vessző, ez egy másik Finnország, ráadásul Kaurismaki ismét bemutatott egy remek zenekart a világnak, a Leningrád Cowboys után itt a Marko Haavisto and the Poutahunkat, el lehet kezdeni gyakorolni a kiejtést.
Idén ennyire futotta. Volt még Polanski a varsói gettóról, Brian de Palma és Scorsese, Sandra Bullock és Rosanna Arquette. Gaspar Noé filmjén húszan roszszul lettek és kétszázan kimentek, több ezer alkotás és több millió dollár, és ami a legfontosabb, a legifjabb művészeti ág mániákus szeretete utcán és palotában egyaránt.
E sorok írásakor még nem ismerjük a díjazottakat. A magam részéről kettéfűrészelném az Arany Pálmát és odaadnám Amos Gitai izraeli rendezőnek a Kedmáért és Elia Szulejman palesztin művésznek az Isteni beavatkozásért, vigyék haza Saronnak és Arafatnak. Ők meg ragasszák össze, ha tudják, vagy húzzanak el.
***
Aranypálma Polanskinak. Roman Polanski The pianist (A zongorista) című filmje nyerte az 55. cannes-i filmfesztivál fődíját, az Aranypálmát – érkezett lapzártánkkor a hír. A David Lynch által vezetett zsűri döntését a rendező így kommentálta: „Fontos pillanat ez, nemcsak nekem, hanem Lengyelországnak is.” A zsűri nagydíját a finn Aki Kaurismaki filmje, a Man, Without a past kapta, a második díj egy palesztin rendezőé lett. A rövidfilmek kategóriájában a magyar Mészáros Péter Eső után című alkotása lett a győztes. (MN)