Tosca a Zeneakadémián

- ZENEI JEGYZETEK -

Nagy örömömre az utóbbi egy-másfél évben sűrűn találkozom rangos zenedrámai produkciókkal hangversenydobogón is, nem csak színpadon. Életre szóló élményem marad például Poulenc nálunk még soha nem játszott remeke, A karmeliták beszélgetései, de emlékezetes ajándéknak tartom a Nemzeti Énekkar „ismeretlen” Verdi-darabokból (A két Foscari, Miller Lujza, A pünkösdi királyság) szerkesztett ciklusát is, amellyel a testület egyszerre ünnepelte a szerző jubileumi évét és saját tizedik születésnapját. Persze a felsoroltakon kívül is volna még mit említeni – a Vashegyi György vezényelte barokk operáktól a MÁV Szimfonikusok és Gál Tamás szívet melengetően szép Varázsfuvolájáig, s a Fesztiválzenekar fenomenális Kékszakállú-tolmácsolásától a múlt héten recenzeált szenzációs „Bayreuth Budapesten” koncert Walkür-részletéig –, szívem szerint azonban kiemelt jelentőséget azoknak az operahangversenyeknek tulajdonítok, amelyeken vagy itthon soha nem látott-hallott partitúrák szólalnak meg, vagy a dalszínházi műsorrenden huzamosabb ideje nem szereplő színpadi alkotások. Istenem, mit nem adnék mondjuk Vántus István szépséges Aranykoporsójának legalább oratóriumszerű felújításáért, esetleg Richard Strausstól Az árnyék nélküli asszony, Janacektől A holtak házából, Prokofjevtől A játékos bemutatásáért… – és még hosszan sorolhatnám a rég nélkülözött, nemzeti és európai értéket képviselő zenedrámák katalógusát. Igaz, a Budapesti Tavaszi és Őszi Fesztivál következetes műsorpolitikája minden évben kiiktat néhány jelentős tételt e címlistából, ám valamennyit nem tüntetheti el. Viszont sokat javítana a helyzeten, ha a szezon zenekari hangversenyeinek kínálatában rendszeressé válnának az operakülönlegességeket prezentáló estek.
Mármost Puccini Toscája ugyan nem a ritkaságok fejezetébe tartozik, hiszen egyike az irodalom legnépszerűbb, legtöbbet játszott zenedrámáinak, s állandó repertoárdarab az Operaházban is – hangversenytermi előadására, lám, mégis szépen megtelt a Zeneakadémia. A közönségérdeklődést a darab vonzerején kívül persze motiválta a neves külföldi vendégművészek fellépése is: a címszerepet Nina Stemme, a festőt Boiko Zvetanov, Scarpiát Igor Morosow énekelte a pompás formába lendült Nemzeti Filharmonikusok operaestjén, amit a pályáján meredek ívben felfelé tartó Hamar Zsolt vezényelt. A felfokozott várakozást káprázatos teljesítménnyel honorálta az előadógárda, élén a szuverén elképzeléseit magabiztosan érvényesítő, partnereivel nagyszerűen kommunikáló dirigenssel. Hamar kivételes tehetség, és színes, megkapó egyéniség. Van fantáziája Puccini szenvedélyes hőseinek megmintázásához, érzékenysége a transzparens- hangzás iránt, technikája a kamarazenei finomságok érvényesítésére. Tetszett, ahogy Róma hajnali harangjait a tér különböző pontjain szólaltatta meg, varázslatos illúziót keltve, de arra nem találok magyarázatot, hogy a ministránsok kis jelenetében miért vettek részt a Nemzeti Énekkar tagjai is, elnyomva az Operaház gyerekkórusának üde csengését. A zenekar csodálatosan szólt, a rezek ragyogásán kívül ki kell emelnem Varga István klarinétjának selymes fényét és Bálint János összetéveszthetetlen fuvolatónusát is. A koncert sztárjai pedig a csillagokhoz méltó produkciót nyújtó szólisták voltak: a sötét árnyalatú, tökéletesen pallérozott drámai szopránjával és művészi énjének aurájával hódító Stemme, a nemzetközi kvalitásait töretlenül őrző régi ismerős, a még ma is impozáns kiállású hősbariton Morozow, és a diadalmas magasságokkal rendelkező bolgár Zvetanov. A publikum részéről tomboló taps és zúgó ováció nyugtázta az ünnepi színvonalú operaestet.