Az elsüllyedt katedrális

Debussy egyik tüneményes zongoradarabja, Az elsüllyedt katedrális a tovatűnt idő felidézése. A tengerbe merült és sokak által elfeledett hajdani épületből a környék lakói időnként hallani vélik a habok mélyébe temetett harangok zúgását. A hullámok paskolásán és a vad szél zúgásán túlról hol elmosódottan, hol határozottan hallatszik a harangok bongása. Hasonlóképp hatott 1970-ben a most hetvenöt éves Sütő András remeklése, Az anyám könnyű álmot ígér. Egy sokak által elfeledett világ harangszava szólalt meg a távolból, Erdély ködülte hegy-völgyeiből, ahol küzdelmesen és sokszor reménytelenül éli életét a hajdan büszke városok és falvak népe, akiket az akkori hazai hatalom egyszer s mindenkorra feledésre ítélt.
Nem első, nem is második műve volt pedig Sütő Andrásnak a kitűnő könyv, ez a szociográfia és regény határmezsgyéjén mozgó munka, amely bevallottan is Tamási Áron remeklését, a Szülőföldement tekintette követendő példának. Sütő, a pusztakamarási illetőségű hajdani nagyenyedi diák, aki a híres református kollégium halhatatlan diákjainak nyomdokába lépett és aki Marosvásárhelyen élt ekkoriban, hirtelen a figyelem középpontjába került. És azóta minden művét az egyetemes magyarság figyelme követi. Nem született pedig néptribunusnak ez a halk szavú, szelíd író, aki a pisztrángos hegyi patakok csöndjében érzi igazán otthon magát. Ám a szót, ahogy a Biblia mondja, valakinek ki kell mondania, és ha ez nem történik meg, a kövek fognak megszólalni. És aki, mint Sütő, szólásra rendeltetett, el nem bújhat a sorsára súlyosuló feladat elől. Az ige megleli, bárhová bújjon el a teher elől, amelybe a válla olykor beleroskad. És mindenki tudta Erdély-szerte, hogy – Csontváryval szólva – most Sütő András „van soron”...
Egy alkalommal, valamikor a hetvenes évek közepén, Bözödre igyekeztünk az öreg Daciával, „Jakab úrhoz”, azaz a kitűnő íróhoz, Bözödi Györgyhöz – Sütő vezette a kocsit – és Az anyám könnyű álmot ígér szerzője Erdőszentgyörgyön pihenőt rendelt el. Bekopogtattunk a kálvinista paplakba, a koros lelkész gyengélkedett, feküdt, ám amikor megpillantotta betoppanó úrvezetőnket, az írót, felpattant gyűrött fekhelyéről, mint aki újjászületett és hosszasan ecsetelte hívei hitét, meg a hajdani környékbeli Rédei grófok emlékét, akik egyike az angol királyi család tagjává lett. Sokáig bennünk rezgett még az árnyékból főnixként feltámadó koros lelkész átszellemült előadása, még Bözödé is, ahol a harangszó, a szénaillat, a hazatérő tehenek kolompja és házigazdánk, Bözödi György indulatos szava összekeveredett a törköly aromájával, amelyből mindnyájan felhajtottunk néhány kupicával, Sütőt kivéve, akit sofőri teendőkre kárhoztatott a feledhetetlen pillanat...
A Csillag a máglyán, az Istenek és falovacskák meg a Nagyenyedi fügevirág szerzője, aki nem a percet fürkészte és fürkészi, hanem az egymásra rétegződő, egymáson átvilágító évszázadokat, ahogy jeles elődei is tették, a Bethlenek, Kónyi János, Bod Péter és Hermányi Dienes József, szándékai ellenére kényszerült arra, hogy ne csak íróként mondja ki a szót, de magára vegye a közéleti ember szerepét is, mivel ez a nemszeretem-feladat is rátestálódott. Át kellett élnie így a lélek benső hegyomlásai mellett a politika szörnyű lélekrengését is, amitől pedig legszívesebben elmenekült volna, hogy erősebbekre és elhivatottabbakra hárítsa az elháríthatatlan feladatot.
Erdély fiatal írói, akiknek manapság kell a szót kimondaniuk, sokszor kételkedve olvassák Sütő András művét. Az író pedig kaján mosollyal figyeli ezt, hiszen tudja, hogy a „rituális apagyilkosság” gesztusa ez. És bízik benne töretlenül, hogy lesz az őt megtagadó ifjak között, aki a nyomdokaiba lépjen. Hiszen az igét holnap is ki kell valakinek mondania.