Még hivatalosan Kolozsváron lakunk, de betegségem miatt feleségemmel együtt pár éve gyermekeink közelében élünk. Életem párjával ugyanúgy szeretjük egymást, mint esküvőnk napján, vagy korábban, amikor tartalékos tisztként megkértem a kezét. Írom az új könyvemet, s úgy emlékszem életemre, mint egy filmre. Kolozsvári Református Kollégium: Áprily Lajos izgalmas irodalomórái. Kérdésünkre elmesélte, hogy fejben írja meg a verset, hetekig görgeti maga előtt a képet, s csak akkor jegyzi le, amikor az egész elkészült. Jogi egyetemre jártam, de csak a színház és az irodalom érdekelt. Voltam negyvenöt előtt a Pásztortűz, az Ellenzék, a Keleti Újság kiváló gárdájának szerkesztője, szívem szerint ki sem mozdultam volna a kolozsvári színházból. Isten és a szerencsecsillagom megóvta életemet, a második világháború fölmérhetetlen veszteséget okozott az erdélyi irodalmi újságírásnak. Régi barátaim nagy részét a dicsőséges szovjet csapatok elveszejtették. Az írószövetségi elvtársak nekem is fölrótták, hogy horthysta tartalékos zászlós voltam, no meg polgári író, de a hatvanas évek elejéig nem tettek lapátra, mert igen kevesen maradtunk, akik értettek – csúnya szóval – az újságcsináláshoz. Utoljára még beindíttatták velem a Napsugár című gyermeklapot, a hatvanas évek óta az írásaimból éltünk. A szabadúszás határozott előnye, hogy könnyebben lehettem párton, szakszervezeten kívüli megtűrt elem.
– Az ötvenes években jelentek meg azok a meséi, amelyeken az én nemzedékem többek között olvasóvá nevelkedett.
– Esténként fejből meséltem a fiamnak, a lányomnak. Az erdélyi magyar néphagyománytól elrugaszkodva szabadjára engedtem képzeletemet. Amikor egyszer könyvből olvastam föl, a feleségem kimondta: miért nem írod le, a tieid sokkal jobbak. Papírra vetettem hát a Gyöngyharmat Palkót, a Virágvarázslót, híressé vált regényeimet, a Rapsonné várát, a Világhíres Miklóst. Amiről az ötvenes években mindenki hallgatott, az erdélyi magyarság erőszakos asszimilálásáról, a művészet halhatatlan erejéről, én elmeséltem a gyerekeknek, s a felnőttek is értettek belőle.
– Ugyanezt tette a hatvanas-hetvenes években, amikor a vígjáték, aztán a történelmi parabola köntösében bírálta a szovjet és a román szocializmust.
– Színműírói pályám fergeteges balsikerrel kezdődött. Nagyon modern, nagyon abszurd drámám premierje úgy megbukott, hogy letettem a színházi esküt, megfogadtam, hogy életemben nem lépem át a teátrum küszöbét. Aztán megszegtem, amint mindenki más és megírtam a Harminchárom névtelen levél című színművet, az újkori ember gyöngeségének szeretetteljes szatíráját. A kolozsvári bemutató közönsége beleszeretett a darabba, s az első felvonás végén sem akarta a tapsot abbahagyni, majd Nagyváradon, Szatmárban, Temesváron, Sepsiszentgyörgyön, Budapesten, Délvidéken, román és német színházakban is meghódította a nézőket. Mintegy tizenkét színművem vált a közönség kedvencévé, némelyet száznál is többször játszottak. Bennük a hétköznapok visszásságait vettem célba, s a humor álarca alatt olyan dolgokat tudtam a színpadon kimondani, amelyekről még zárt falak között sem nagyon mertek beszélni, sőt, gondolkodni sem a Ceaucescu-diktatúrában. Az íróember tudatosan ösztönös rafinériájával mentem el a szakadék széléig, az egyik lábam már lenn volt, s aztán visszahúztam. Kimondtam egy lélegzetelállító merész, szúrós mondatot, a közönség megmerevedett, de a feszültséget hirtelen feloldottam egy kedves, jópofa poénnal.
– Ugye jól emlékszem, hogy azért nem mindig sikerült megtéveszteni a cenzúrát?
– A letiltott darabom címe S.O. S., ki válik itt sóbálvánnyá? A hatvanas években nálunk a hús szót kimondani, leírni is bátorság volt, helyette a sóhiányról szólt a komédiám. Végül én váltam sóbálványnyá, mert a tizenötödik sikeres temesvári előadás után a román cenzor is ráébredt arra, hogy a sóhivatal maga a szentséges kommunista párt, s betiltotta a darabot. Egy év múlva Nagyváradon próbáltuk bemutatni, mindhiába. Dacból is, fejlődésem következő stációjaként is, áttértem a kemény politikai példázat műfajára. A Barbár komédiában leírom, hogyan szállják meg és fosztják ki a békeszerző bizánciak az egymással marakodó kisebb országokat. A Noé bárkája úgy tűnik, ma is időszerű problémát vetett föl. Benne Noé megtudja Istentől, hogy közeleg az özönvíz, de a földi hatalom hallgatást parancsol. Amikor kiderül, hogy Noénak igaza van, bárkájára minden besúgó és ügynök megpróbál fölkapaszkodni. A legmeredekebb dráma mégis az ókori zsarnok házaspárról szóló Justinianus és Teodóra, Erdélyben nem is lehetett publikálni. Sík Ferenc, a Nemzeti Színház főrendezője csempészte át a határon. A Madách Színházban voltak a próbák, de a dráma olyannyira nyilvánvalóan a Ceausescu házaspárról szólt, hogy csak a Józsefvárosi Színházban lehetett bemutatni. A premieren Cseres Tibor és Sík Ferenc között ültem és szorongtam.
– Miért kezdett el éppen színpadi sikereinek csúcsán újra csak regényeket írni?
– Ahogy a fáról sem tudjuk, mitől nő, vagy korcsosul el, én is megmagyarázhatatlanul éreztem a nyolcvanas években, hogy újra és újra regényt kell írnom, amely ezúttal nem a mesevilágban, hanem a valóságban gyökerezik. Az új korszak nyitányaként elkészült A bizalmas jelentés egy fiatalemberről, amelyben fölidézem gyermek- és diákkoromat, a háborút, elüldöztetésemet a sajtótól. Az emlékezetemre kellett hagyatkoznom, ugyanis az oroszok Magyarországgal, Erdéllyel együtt ideiglenesen a lakásomat is megszállták, s megsemmisítették a jegyzeteimmel. Az új kiadásra szánt változatba belepótoltam az 1982-ben kicenzúrázott jeleneteket is. Tavalyi Erdélyi gráciák című könyvemben három, szívemnek nagyon kedves regény szerepel. Orsolya, Gina és Emmi története eredetileg külön kisregényként látott napvilágot. E trilógiámba tragikus és fölemelő részleteket építettem családom eposzából, körülkerítve a valóságot az írói fantázia igazságával.
– Hogy érzi magát itt és most Magyarországon?
– Nyolcvanhét év alatt megtanultam elviselni a siker és a balsiker váltakozásait. A Kossuth-díjtól mind a mai napig meg vagyok hatva, meglepetés és öröm volt, hiszen magyaroktól, az anyaországban kaptam, s abban az időszakban, amikor megtiszteltetés volt. Csoóri Sándor azzal gratulált, hogy már húsz évvel ezelőtt megérdemeltem volna, én örülök, hogy idén márciusban részesültem benne. Az örömre ráadásként komoly reményem volt arra, hogy az új Nemzeti Színház első teljes évadjának műsorában elfér talán egy Méhes-bemutató, de a megváltozott körülmények között ez aligha valósul meg. Istennek hála, a prózaíró legfőbb munkaeszköze, az emlékezetem teljes fényében működik, talán még jobban, mint ifjúkoromban. S mielőtt mégis elkeserednék, kimondom a feleségemnek a varázsszót: szerintem én azért fogok a mennyországba kerülni, mert anynyiszor megnevettettem az embereket.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
