Dalok, amelyek túlélik teremtőiket

Ő azt mondja magáról: énekes. Én azt: több annál. Számtalan zenekar, előadó számait dúdolgatjuk. Ideig-óráig. Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai azonban örökre belénk ivódnak. Amíg élünk, lelkünkben hordozzuk a dallamokat, a hősöket, a történeteket, a hangulatokat. Tizenegynéhánytól hatvanegynéhányig sokan szeretik ezeket a szerzeményeket, függetlenül attól, hogy könnyű-, komoly-, folk- vagy dzsesszmuzsika-kedvelők. Nem mondhatok mást: nekünk Cseh Tamás több egyszerű énekesnél.

Közel négy esztendeje várunk új műsora elkészülésére. Mi a késlekedés oka?
– Géza belebújt a Széchenyi-filmbe, ahonnan csak pár hete jött elő. Addig én megvalósítottam egyik régi tervemet, és elkezdtem elénekelni időrendben az összes dalunkat. Messze nem jutottam a végére, az ezerháromszázból eddig háromszázra kerüt sor. A Duna Televízió rögzítette a Bárka Színházbeli koncerteket, így azok a dalok is megörökítődtek, amelyek annak idején nem kerültek lemezre, vagy soha, sehol nem énekeltem őket. Úgyis mondhatnám: valamiféle könyvelői munkát végeztem, ami a sok szenvedés mellett természetesen rengeteg örömet hozott. Persze – bár ötvenkilenc éves vagyok – ne gondolja senki, hogy ez valamiféle végelszámolás, netán saját nekrológom lett volna. Értelmes munkával kellett kitöltenem azt a négy évet.
– A várakozás esztendei alatt kiszivárgott: Antoin és Desirée sorsát folytatják az új anyagban.
– Valóban, Bereményi Géza feltámasztotta Desirée-t, akiből koldus lett. Egy aluljáróban találkoznak Antoinnal, aki viszont magas beosztású állami hivatalnokká vált. Hát így kezdődik a történet. A dalszövegek, mint eddig, most is kortalanok lesznek. Nem függenek az aktuálpolitikától, jóllehet, nyomot hagy rajtuk az idő, amelyben születnek, születtek. Mint mondtam, Bereményi készített egy ragyogó filmet, én azalatt könyvelőként sorba vettem a dalainkat. Az új műsor egésze talán a Frontátvonulásra hasonlít majd, amennyiben itt is prózai részek között fakadnak dalra a szereplők. Így történt ez mindig. Írtunk rengeteg dalt, s azok kiadtak egy történetet. Ebből alakultak ki a színházi műsorok, és csak akkor vettük őket lemezre, amikor színpadon már beértek. Utoljára kilencvennyolc őszén dolgoztunk együtt Gézával, három nap alatt írtunk hat dalt. Nem is akármilyeneket. Ha most elveszne minden, amit eddig csináltunk, ezeknek a daloknak a felvételét kapnám fel és menekíteném.
– Említette a színházat. Miért hagyta ott a Katona társulatát, és csatlakozott a Bárkáéhoz?
– Tizenhat esztendő után úgy éreztem, váltanom kell. Semmi bajom nem volt a Katona József Színházzal, mint ahogy nincs semmi a Bárkával sem. Azt hittem, a változás valami fordulatot hoz majd az életemben, de nem, rá kellett jönnöm, az enyém magányos műfaj. Igazság szerint, én sohasem akartam belefolyni a színházi munkába, jóllehet filmen, színházban egyaránt játszottam, a lényeg mindig az volt, kapjanak helyet a dalok.
– Miért nem volt önnek soha saját klubja?
– Én csak egy énekes vagyok. Tőlem idegen, hogy sztárként jelenjek meg a színpadon. A gitáromhoz szaladok, amikor megsuhint a nagy hír szele.
– Mint „csak” énekesnek, generációk nőttek fel a muzsikáján. Olyan nekünk magyaroknak, mint az oroszoknak Vlagyimir Viszockij.
– Egyszer találkoztam vele. Úgy mutattak be neki, mint a magyar megfelelőjét. Ez persze nem igaz, én nem játszottam Hamletet, az utcán nem kapnak ölbe a rajongók. Az én hazámban csendesebben örülnek az emberek, másképpen szeretik az énekeseiket. Viszockijjal egész éjszaka énekeltük egymásnak a dalainkat. Nem értettem, mit énekelt, de fantasztikus erő áradt belőle. Tanultam tőle. Én addig halk, szomorkás dallamokat írtam. Viszockij akkor este kikapta a gitárt a kezemből és üvöltött. Kidagadtak a nyakán az erek. Hatására hajtottam ki én is a vadabb irányba.
– Fel sem merült önben, hogy az időrendbe szerkesztett dalokat hangszerelt változatban, barátai kíséretében adja elő?
– Sziszifuszi munka lett volna. Nem kizárólag a fellépés, de a gyakorlás is, hiszen amikor az ember színpadra lép, minden porcikájában kidolgozott produkciót kell nyújtania. Minden évjárat dalaival ötször léptem közönség elé, erre összetrombitálni muzsikusokat, akik közül néhányból például színházigazgató lett – mint Novák Jánosból vagy Márta Istvánból –, nem tűnt egyszerű feladatnak. Apropó, Novák János kitűnő Ady-dalait érdemes lenne végre kiadni CD-n. Én azokat a szerzeményeket jól énekeltem. Ki tudja, három-négy év múlva megy-e még.
– A bárkabeli előadás-sorozat felvételét nem szándékozik megjelentetni lemezen?
– Az anyag szinte készen áll, de a kiadás is pénzbe kerülne. Az elmúlt négy esztendőben sem kértem támogatást, most pedig nem hiszem, hogy jutna rám pénz. Egyébként sem én, sem Géza nem vagyunk jó menedzserei önmagunknak. Mi a dalokhoz értünk. Jelenleg éppen a hétvégi mindszentkállai fellépésemre készülünk. Erre az alkalomra, ahogy mindegyikre, Géza állította össze a dalok sorrendjét. Én meg becsülettel gyakorolok, immár második hete. Igazság szerint nyáron nem szeretek énekelni, ám néhány helyre menthetetlenül mennem kell. Ilyen a MindszentGála, a Művészetek Völgye, vagy Erdély.
– A muzsikálás mellett élete másik jelentős színtere az „indiánozás”, olyannyira, hogy könyvet is írt a témáról. Régebben erről nem szívesen beszélt a nyilvánosság előtt.
– Most már nem titkolom. Ez egy nagyobb férfitársaság ügye, és én nem éreztem a szószólójuknak magam. Tiszteletbeli, örökös törzsfőnöke vagyok a bakonyi indiánoknak, de a tényleges főnökségről lemondtam. Negyvenharmadik esztendeje tart a játék. Mostanra kellemetlenül demokratikussá vált, holott az igazi indiánoknál a tapasztalat, a bölcsesség, a tekintélyelvűség uralkodott. Gyerekkoromban rengeteg indiánregényt olvastam, és meg akartam élni mindazt, amit ezek a mitikus hősök a könyvbeli kalandokban. 1961-ben, amikor érettségiztem, néhány társammal felszálltunk a vonatra, hátizsákkal, baltával és késsel. A másik törzs tagjai másik vonattal érkeztek a térképen kinézett helyre. Feladatul azt tűztük magunk elé, hogy egy nagy erdőben találjuk meg egymást. Ez három-négy nap után sikerült. Így derült ki, hogy a könyvben olvasott tudás tényleg működik. A néprajzi vonulat később keveredett játékunkba. Régen kezdtük, s lám, ma sem tudjuk abbahagyni.
– Magányos énekes, törzsbeli indián, és egy nagyobb közösség tagja is, hiszen, mint köztudott, jelen volt a Kossuth téri nagygyűlésen.
– Aki Gézát a Széchenyi-film miatt marja, engem pedig azért, mert ott voltam a Kossuth téren, marjon, de a dalokat hagyja békén. Azok harminc éve nem változnak, ezért nem mondhatja senki rólunk, hogy kurzusemberek vagyunk. Gondolkodásunk mikéntje pedig részben magánügy. Lakitelek óta most éreztem először, hogy valahol helyem van. Most megmutattam, hol állok, és ott is maradok.