Egy turnézó táncos sem tagadhatja: a nagy nemzetközi néptáncfesztiváloknak romantikájuk (is) van. A nagy találkozások és a meghökkenések romantikája. Föllépni eső verte holland szélmalmok tőszomszédságában, maroknyi, de udvariasan tomboló közönség előtt, somogyi pásztortáncokat előadni mezítláb, nap izzította szardíniai színpadon, soha nem látott sebességű lábmunkával, majd este poharunkat emelni csillogó szemű, enyhén bajuszos szárd leányokra, megkockáztatva a helyi patriarchális őstársadalom rosszallását. Mivel „odakint” mindenki a legjobb arcát igyekszik bemutatni, e táncmutatványokat soha nem hagyja el a szenzáció pátosza.
A VII. Duna Karnevál egyik méltó záróakkordja volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hagyományosan megrendezett gálaműsor első része. A tánc világkarnevál ezt a mozgásszenzációt és fesztiválromantikát mutatta meg úgy, hogy azt a német turistacsoporttól a gyomorbajos tánckritikusig mindenki nagyszerű mulatságnak találhatta. Leszámítva a vám- és pénzügyőrség rezesbandájának kissé ügyefogyott zenés téblábolását és kincstári viccelődését. Láthattunk azték táncfantáziát, monoton dobszóra afféle hadi-termékenységtáncot járó, aranyba öltözött táncosoktól; finomkodó, apró lüktetésű szlovák, cseh, polgáriasultabb, egyszerűbb mozgásvilágú, de hangulatos és impulzív muzsikájú lengyel és finn néptáncokat. Volt ott A hét mesterlövész című film végfiesztájára emlékeztető mexikói szombréró-, poncsó- és krinolinparádé, egyszerre balkáni–törökös hangulatú és mélyen mediterrán krétai férfi lánctánc, lassú és misztikus, arabosan cigányos almeriai flamenco, pozsonyi, marosvásárhelyi magyar táncegyüttesek előadása, jóval a magyar átlag feletti színvonalon.
Három bemutatót emelnék ki. Szívem csücskét, a szárd néptáncot: az első hallásra kaotikusan szeszélyes, vérszomjas gitár-harmonika muzsika, a lánctáncok láthatatlanul finom, rezgő mozgása, a nyers szárd énekszó a Földközi-tenger, a sok ezer éves Mare Nostrum Mükéné előtti, mélyen barbár kultúrájába ad bepillantást. Kiemelendők az erdélyi Gernyeszeg cigánytáncosai, akik a ritmus Michael Flatleyt leköröző, csalafinta fenoménjai. Illetve Sára Ferenc gyimesi csángó gyermekcsoportja, akik afféle serkebált (gyermekbált) adtak elő, gyerekzenészekkel, a közönséget egyszerre zavarba hozó és megható énekes kisfiúval, aki kocsisok hangerejét, tapasztalt falusi énekesek stílusát idéző világháborús bakanótájával, elképesztően fesztelen színpadi viselkedésével tűnt ki a színvonalas repertoárból.
A gála második része, a BM Duna Művészegyüttes „ünnepi történelmi táncjátéka” (A szabadsághős – Kossuth Lajos üzenete, rendező: Mucsi János, koreográfusok: Juhász Zsolt, Mihályi Gábor) már nem kínált felhőtlen mulatságot. A március 15-i iskolai ünnepségek minden frázisát lelkiismeretesen összegyűjtő előadásban láthattunk fontoskodó arccal futkosó, fekete mentébe bujtatott ifjakat, akik asztalokra ugráltak, kiáltványokat fogalmaztak, huszárrohamokban haltak hősi halált, vagy éppen a bujdosók keserű kenyerét ették. Persze ez így túl blaszfém, ám a Kossuth-táncjáték nem tudott megszabadulni attól a dilemmától, hogy miképp mondható el a magyar történelem kiemelt eseménye anélkül, hogy afféle szegények bibliájává, táncos képregénnyé felszínesedne az előadás. A kétséges, erőlködő dramaturgia (például a tizenkét pont párhuzamosítása az aradi tizenhárommal) sem könnyített a néző helyzetén. Mindvégig kitartóan izgultunk, hogy a Kossuth-darab vajon képes lesz-e kitörni a külföldre szánt magyar néptáncbemutatók gettójából. Nem volt képes, sajnos.
origo.hu
Mutatjuk a fővárosi Fidesz legújabb javaslatait
