Grúziában szerzett filmes diplomát. Ez mennyiben határozza meg látásmódját?
– Mégpedig nem kisebb mester, mint Tengiz Abuladze keze alatt kezdtem el a tbiliszi filmművészeti főiskolát. Abuladze halála után Geda Kandelaki kapta meg az osztályunkat, tanított bennünket Otar Joszeliani is. Grúzia ősi, kulturális tradíciói és az emberek természetközeli gondolkodása négy éven át meghatározta az életemet, s ez az európai, a magyar mentalitással együtt szokatlan ötvözetet alkot a munkáimban. Két vizsgafilmet is készítettem Piroszmaniról, a naiv grúz festőzseniről, Piroszmani festő titkos élete, illetve Niko, a szépasszonyok és az angyalarcú baba háza címmel, valamint a nagyjátékfilmemet, A bolond gránátalmafát is odaát forgattuk. A filmkészítés számomra nem más, mint az időtudat ábrázolása. A rendező szeme képes egybefogni a létezőket, az embereket, a tárgyakat és a természetet. A szamuráj tekintetéhez tudnám hasonlítani, aki órákig tud gyönyörködni egy csésze ívelésében s közben fölismeri a teremtés csodáját és megismételhetetlenségét. Ha sikerült e tekintetet megtalálnom, azt grúz mestereimen kívül Andrej Tarkovszkijnak, a világ egyik legnagyobb rendezőjének is köszönhetem. Tőle tanultam, hogyan kell eltávolítani az emberek szeme elől a fölösleges dolgokat, amelyek megakadályozzák a tényleges valóság fölismerését. Természetesen fölmerül nyomban a kérdés, mit értünk valóságon? E kérdésre felelni szinte lehetetlen, de az alkotó akkor is az igazság föltárására törekszik, ha tudja, hogy nem csak egyféle igazság van. S addig jó, amíg sokféle igazság létezik, mert – ahogy Umberto Eco is mondja A rózsa nevében – ahol csak egyféle igazság van, ott születik meg az ördög. Amikor filmezek, azért dolgozom, mert a világ nincs kész.
– Régebbi munkái végtelen, magába visszatérő filmes metaforák. Az Eső után már egyetlen késpengevillanás. Szemléletváltás történt?
– Az Eső után elkészítése közben attól féltem, hogy mindent megtagadok, amit Grúziában tanultam, a hatalmas hegyeket, a csodákat, a bölcs, derűs meséket. Az új film a vidéki Magyarországon játszódik, egy halastónál. Az eső áztatta gáton áll egy lerobbant, világvégi házacska. Egy bicikliző nőt látunk, aki a brutális férjétől vagy élettársától próbál elmenekülni, de képtelen rá. Visszatér hozzá, látszólag mindenfajta fizikai erőszak kényszere nélkül. A film igazi drámája az, hogy a nő képtelen megbirkózni azzal a lelki terrorral, amellyel a férfi rátelepedett az életére. Mindez egy intermediális pillanatban villan föl, melynek előzményeit és következményeit a nézőnek kell összeraknia, neki kell elképzelnie, vajon mi az, ami elől az asszony oly kétségbeesetten menekülne. Szemléletváltásról aligha beszélhetek, de a kint elkezdett út talán nem vihető tovább. Ráadásul azok az emberek, akiknek a kinti filmjeim szólhatnának, ma már nem járnak moziba. Vagy csak olvasnak, vagy otthonülők lettek, vagy már nem is léteznek. Az sem elhanyagolható, hogy A bolond gránátalmafa panorámaképei időtlenebb világban, az Eső után sokkoló, brutális snittjei tipikusan európai, magyar környezetben játszódnak. De talán ennek a nőnek a reménytelensége mégis kultúráktól függetlenül érthető Tokiótól Rio de Janeiróig. Ezért hathat az emberekre.
– Hitte volna, hogy a cannes-i filmfesztivál legnépesebb mezőnyéből, ezerötszáz kisfilm rendezője közül éppen ön lesz a kiválasztott?
– Nyomasztott, hogy a magyarországi médiában esélyesnek tálalták a filmet, mert késve adtuk le és ennek ellenére beválogatták a tizenegy versenyfilm közé. Amikor már kinn voltunk, s megnéztem minden döntős munkát, remélem, nem tűnik szerénytelenségnek, ha kimondom, biztosra vettem, hogy a filmem a jobbak között van. Ennek ellenére én egy másik filmnek adtam volna az Arany Pálmát. Jesse Rosensweettel, a Bolondok köve című alkotás torontói rendezőjével már korábban összebarátkoztam. Filmje hatperces, háromdimenziós, animációs remeklés. Hieronimus Bosch látomásai nyomán eleveníti meg a bolondok házát. Hősei farönkökből vannak összerakva. A Bolondok köve míves, feszes dramaturgiával összehozott munka, zenéje tökéletesen illeszkedik a képi világhoz. Remélem, hogy látható lesz Magyarországon is, hiszen Durst György, a Duna Tv és az én filmem producere meghívta Jesse Rosensweet munkáját a Mediawave fesztiválra, s akkor legalább a Duna Tv bizonyára bemutatja.
– Térjünk vissza Cannes-ba és az ön filmjére.
– Cannes-ban a díjkiosztón a hivatásos kísérőink és a Canal Plus közvetítő stábja már ismerte a végeredményt, a versenyzők azonban nem. Először kanadai barátomat szólították, s bár csodálkoztam, hogy nem adják neki oda az Arany Pálmát, de elkezdték fotózni, ünnepelni, úgy véltem, nyilván pár percre kihagyhatott a figyelmem, ő a nyertes. Ekkor került elő újra a zsűri elnöke, Martin Scorsese, kezében az Arany Pálmával, s Cannes hagyományainak megfelelően az eredeti nevén, magyarul mondta ki a film címét, s a nevemet is helyesen ejtette. Bambán, kényelmesen ücsörögtem, míg a hivatásos kísérőm meg nem lökött, hogy ugyan, menjek már, s vegyem végre át a nagydíjat! Ettől kezdve, úgy vélem, nem izgultam, integettem, ahogy a nagykönyvben meg van írva, magyarul is, angolul elmondtam, amit ilyenkor szokás. A sajtótájékoztatón korrekt válaszokat adtam, készségesen vágtam magamat a fotósok kedvéért a legkülönfélébb pózokba. Valakinek ráléptem a lábára, megismertem, jé, ez Geraldine Chaplin, amott Antonio Banderas mosolyog. A díszvacsora előtt kiszöktem a stábbeli barátaimhoz és sorozatban kaptam otthonról az üzeneteket. Ekkor kezdtem el könnyezni. Grúziában egyenes adásban közvetítette a tévé a díjátadást, s az ottani barátaim is gratuláltak, a főiskola díszdiplomát szeretne átadni. Másnap és harmadnap reggel rám tört a gyomorideg, akkor jött ki belőlem a feszültség, ami végig rajtam ülhetett, csak a ceremónia aurája nyomta el.
– Mit gondol, hoz valamiféle változást az életében a siker?
– Szakmailag remélem, hogy igen. Két hízelgő ajánlatot kaptam, Franciaországból és az Egyesült Államokból. Az amerikai fölkérésben az tűnik csábítónak, hogy saját forgatókönyvet kérnek tőlem. Egy biztos, annak ellenére, hogy ma minden fiatal rendező álma, hogy legalább életében egyszer Amerikában filmezhessen, csak akkor vágok bele, ha a dolog közelről is ugyanolyan szép lesz és nem akarnak rám kényszeríteni tőlem idegen megoldásokat. Sajnos, nálam sokkal tapasztaltabb, befutottabb európai rendezők váltak tengeren túli bérfilmesekké. S persze őszintén remélem, hogy egyszer végre Magyarországon is készíthetek majd nagyfilmet.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
