Visszavonuló periódusban vagyok és ennek látszólag ellentmondhat, hogy elvállaltam a megtisztelő jelölést. Elvállaltam, mert szakmai berkekből érkezett. Mondhatnám tehát, hogy a szakma sáncai mögé húzódtam vissza. E sánc mögötti birodalomhoz egyébként szervesen hozzátartozik Magyar Nemzet-beli állandó rovatom is.
– Ez a tisztség komoly felelősséget jelent, hiszen a nemzeti irodalom rangját elsősorban a próza színvonala határozza meg. Ön így irodalmunk „húzóágazatának” nagykövete?
– Fontosnak tartom elmondani: egy percig se gondolom, hogy a felelősségteljes tisztség reprezentativitást is jelentene. Először is azért, mert megválasztásomkor az Írószövetség prózai szakosztálya korántsem teljes létszámban volt jelen, másfelől nem hinném, hogy személyem bármiféleképp is megtestesítené vagy szimbolizálná a mai magyar prózairodalmat. Egyik írótársunk néhány éve egyenesen a holtak házának nevezte a rendszerváltozás utáni Írószövetséget, ámbátor, ha visszapillantunk az utóbbi bő évtizedre, sokkal több könyvpremier, klubrendezvény, szakmai megmozdulás helyszíne volt a szövetség Bajza utcai székháza, mint 1990 előtt. Igaz, a „létező szocializmus” éveiben a Magyar Írószövetség a másként gondolkodók nagyszabású közös megmozdulásainak egyik fellegvára volt, bizonyos korszakaiban mozgalmasabb volt az élete, mint mostanság. Az irodalom egyébként is önvaló, amelynek sorsa nem a szakmai szervezetekben, hanem az íróasztal előtt, illetve az alkotói elmékben dől el. Ám, ha a sors úgy hozta, hogy szakosztályi elnökké választottak, szeretném a szakosztályi munkát is megfelelő kreativitással végezni. Nem nagyképűségből beszélek itt egyes szám első személyben, néha a mi kevesebbet jelent, mint az én. Ráadásul a nyári holtszezon küszöbén választottak meg, az érdemi munka csak szeptemberben kezdődik. Így most csak arról beszélhetek, én milyen tervekkel lépek majd ősszel a szakosztály és az elnökség elé.
– Minthogy a prózai szakosztály eddig is jól működött, nyilván inkább bővíteni, mint változtatni akar.
– Pontosan. Gondolok először is egy pályázatra, amelynek Egy épkézláb mondat volna a címe. Épkézláb mondatot írni nagyon nehéz, de a világ legnagyszerűbb dolga. Illyés az „Egy mondat a zsarnokságról” címet adta gigászi költeményének, ez a vers is mutatja, hogy a mondat fogalmát mennyire szélesen lehet értelmezni. Szerintem a mondat a prózai alkotás elemi egysége, panelje. Beszélünk szólásokról, közmondásokról, aztán vannak novellák és regények, amelyek mondatokból építkeznek. Lehet avantgárd módon értelmezni, lehet akár húsz oldal is ez a mondat, vagy akár egy szó is. Javasolni fogom továbbá, hogy ősszel rendezzenek egy konferenciát Kérdező irodalom, felelő irodalom, felelős irodalom címmel.
– Teszi ezt egy olyan korszakban, amikor egyesek megkérdőjelezik az irodalom problémafelvető szerepét?
– Ami elé jelenleg nézünk, az Európa-hölgyemény testébe való lassú beépülés. Ez nem kifejezetten irodalmi téma. Irodalmibb téma akkor már egy ügynök beépülése valahová. Léteznek viszont a közép-európai régión túlmutató, globális problémák. Ilyen probléma maga a globalizáció vagy az ökológiai válság. Létrejöhet-e a múlt század válságregényeihez hasonló ökológiai vagy globalizációs válságregény? Ez például már egy olyan kérdés, ami felvethető. A kérdező irodalomról szóló konferenciát egyébként érdemes volna oly módon megszervezni, hogy interdiszciplináris jellege legyen, ne csak írók és irodalmárok, hanem természettudósok, filozófusok, teológusok is részt vegyenek rajta. Nem várom én, hogy felforgathatjuk az egész világot és a szimpózium hatására másként viselkedik a toll és megváltozik a számítógép klaviatúrája. Inkább azt remélem, hogy a párbeszéd során kiderül: egyáltalán nem esik olyan távol egymástól a realista és a posztmodernista front, mint hinnénk. A dialógus közben közelebb kerülünk egymáshoz s ezzel párhuzamosan egyre több író érzi majd otthonának a székházat.
– Lelkünk mélyén mindannyian azt szeretnénk, ha a Magyar Írószövetség olyan volna, akár egy óriási békebeli kávéház, pedig ez lehetetlen, mert soha nem működött így, csak a fantáziánkban festjük át a múltat aranykorrá.
– Valóban hiba volna, ha valaki az Írószövetség prózai szakosztályában próbálná meg a nemlétező-létező irodalmi kávéházakat újjászervezni. A szövetség keretében – s azon kívül is – a főként 1990 óta létrejött irodalmi társaságok már körvonalazódtak, a folyóiratok is – igaz, legtöbbször támogatástól támogatásig vergődve, de – működnek. A mai fiatal írók is bizonnyal találtak maguknak fészkeket, amelyek ötven év múlva, ki tudja, talán történelmi, irodalomtörténeti kultuszhelyekké válnak, de könnyen meglehet az is, hogy a kommunikáció már túljutott a kávéházi korszakon. Kosztolányiék, Karinthyék sem ama jelszó alatt gyűltek össze kedvenc kávéházaikban, hogy „mi most múltat játszunk”. Mi volt a Beatles harminc-negyven évvel ezelőtt? Őrület, modernitás, polgárpukkasztás, most pedig – nosztalgia. Fontos tehát, hogy helyén és súlyán értékeljük a dolgokat. Márpedig egy irodalmi szakosztály helye és súlya – szerintem – a gittegylet és a világmegváltás közötti tág térben keresendő. Ez így helyénvaló.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
