A dzsesszt szeretők körében elfogadott vélemény, hogy ön free dzsesszt játszik. Ön viszont határozottan tiltakozik mindenféle besorolás ellen. Miért?
– Nem akarom, hogy címkézzék a zenémet. Ha egy könyvre ráírják, hogy bestseller, lehet, hogy hozzá sem nyúlok, mert én azt gondolom, hogy ezt a műfajt nem szeretem.
– Ezek szerint ön azt gondolja, hogy nem szükséges a dolgok kategorizálása. De akkor mi adhat támpontot az eligazodáshoz?
– A dzsessz ugyanúgy mindenről szól és nem szól semmiről, mint ahogy minden zene. Én ha belefújok a szaxofonba, időnként egy New York-i gyermekrablást látok, máskor a szegénynegyedekben zajló veszekedést hallom, s megint máskor pusztán a zűrzavart érzékelem. Azt hiszem, senki nem tudja, hogy mi történik körülöttünk – néha azt gondolom, hogy a kevesek, a kiválasztottak talán tudják, aztán belém nyilal: mi van, ha mégsem.
– Hogyan megy át ez a filozófia a zenébe?
– Ha kimegyek a színpadra, soha nem dallamban gondolkodom, pusztán egyetlen hangban, amelynek nincs eleje és vége. Bármi lehet belőle. Az est hangulatából, a zenésztársak kapcsolódásaiból és a közönség visszajelzéseiből kialakul valami, ami átviszi az érzéseimet és a gondolataimat a hallgatóimra, s aminek a segítségével újjáteremtődik az élményvilág.
– Önt pályája kezdete, az ötvenes-hatvanas évek óta mindig is ötletembernek tartották. Milyen állomásokon keresztül jutott a mostani letisztult, filozofikus zenéig?
– Horace Silverrel kezdtem dolgozni az ötvenes évek végén, majd amikor Art Blakeyvel játszottam, akkor kezdtek rám odafigyelni. Ekkor jött néhány album – a Blue Note, a Night Dreamer, a Juju, az Adam’s Apple és a Schizophrenia. Az igazi nagy fordulatot 1964 hozta, amikor is Miles Davis saját csapatába hívott Herbie Hancockkal, Ron Carterrel és Tony Williamsszel.
– Ha a Miles Davisszel töltött idő nagyon fontos állomás is az ön zenei fejlődésében, az igazi önálló hang megtalálása mégis csak a Weather Report megalakítása volt Joe Zawinullal, ekkor kezdődtek a „bajok” az ön által művelt zene műfaji meghatározásával. E „bajok” azonban hatalmas sikert hoztak.
– Valóban, sok kritikusom megpróbálkozott akkoriban a lehetetlennel, a rocktól a klasszikus és az elektronikus zenéig, és természetesen a dzsesszig számos kútfőből merítettünk, és ha nagyon ragaszkodnánk a kategorizáláshoz, akkor mondhatnánk azt, hogy egy teljesen új hibrid műfajt teremtettünk. Ekkoriban a szoprán szaxofon volt a kedvencem, és talán a közönségemnek is, hiszen 1969 után szinte minden Downbeat-szavazást megnyertem. Önálló hangomat mégis az 1974-ben megjelent Native Dancer szólóalbum hozta meg.
– Mi vitte a popzenéhez?
– Számomra a hang mindig olyan állapotban van, amikor még bármi lehet belőle. Természetesen élmény és kihívás volt olyan népszerű popzenészekkel együtt játszani, mint Joni Mitchel és Steely Dan, de még ennél is jobban örültem, amikor Herbie Hancock megkeresésére visszafordultunk a sokkal nagyobb szabadságot adó dzsesszhez. Hancock végtelen energiával szervezte a VSOP kvintettet, amelyben felélesztettük a hatvanas évek Miles Davis-hangzását. Ebben az időszakban készítettük a Round Midnight című film zenéjét, amelyért Hancock Oscar-díjat is kapott.
– Említette: a nagy szerelme egy időben a szoprán szaxofon volt, a szombat esti koncerten mégis mintha többet vette volna kézbe a tenort.
– Mindig az életélmény, a pillanatnyi hangulat határozza meg, hogy melyik hangszeren keresztül tudom jobban kifejezni magam. Soha nem megyek fel a színpadra anélkül, hogy mindkét hangszer velem ne legyen.
– A nyolcvanas években megint új irányokat keresett, ezt bizonyítja a Phantom Navigator album.
– A Weather Report időszakát már az elektronikus hangzás jellemezte. Ebben az időben természetesen már nem felfedezett, hanem már magam is felfedező voltam. Nagy örömömre szolgál, hogy segíthettem reflektorfénybe állítani a zongorista Jim Beardöt vagy a kiváló dobost, Terry Line Carringtont.
– Pályája során három Grammy-díjat nyert: a Weather Report éveiben, a Round Midnight című filmben nyújtott teljesítményéért és a High Life című legfrissebb szólóalbumáért. Elismerést kapott a Glengarry Glen Ross és a The Fugitive című film muzsikájáért. Mit gondol, miben rejlik népszerűsége, titka?
– Senki nem érti, hogy mi történik körülöttünk, vagy talán csak nagyon kevesen. Mindez abból adódik, hogy mi emberek egyszerre vagyunk egyformák és nagyon különbözők. A közlendő elvész valahol útközben, de ha nem akarunk semmi konkrétat közölni, ha megengedjük, hogy a belőlünk kiinduló hang egyszerre legyen anyaga és közege mindannak, ami bennünk él, akkor abból mindaz, ami a hallgatóra tartozik, ami számára jelenthet valamit, eljuthat hozzá. Ez az, ami megfogja és megérinti széthulló, zűrzavaros világunk emberét, ez az, ami miatt évtizedek óta érdeklődésre tart számot az én zeném.
– A debreceni koncertje végén az újságíróknak a végtelenről beszélt. Ez az emberi agy számára megfoghatatlan dolog miért izgatja önt?
– A végtelen nem megfoghatatlanabb, mint bármi más a világon. A dolgoknak valójában nincs helyük, mi tesszük őket oda, ahol rendjénvalónak képzeljük őket. Pedig ez esetleges, ugyanúgy, mint ahogy véletlenszerű és esetleges a betűk sorrendje az ABC-ben. Én nem akarom rendszerezni a világot, én csak azt akarom hagyni, hogy a zeném olyan egyszerű és olyan bonyolult legyen, mint maga az élet. Mindezzel együtt a szaxofonnal történeteket mondok el és színeket festek, akár egy impresszionista festő.
– Jövő augusztusban hetvenéves lesz, ám ez sem a színpadon, sem beszélgetés közben nem látszik. Milyen tervei vannak még?
– A koncert, az utazás az élet, arról nem tudok és nem is akarok lemondani. De dolgozom máson is: Hancockkal nemrégiben adtuk ki az 1+1 című albumot. Hogy a közeljövőben mi lesz? Kiderül ha megfújjuk az első hangot…
origo.hu
A következő három évre szóló bérmegállapodás is azt jelzi, hogy középtávon is javul a tervezhetőség a gazdaságban
