A Barangolások Erdélyben című sorozatnak már negyedik tekintélyes kötetét tartjuk a kezünkben. Szembeszökő az a rendhagyó, szociográfiát, novellát, riportot remekül ötvöző szerkezet, amit ma már senki másnál nem tapasztalunk. Kik voltak a mesterei?
– Első igazán maradandó irodalmi élményem Móricz Zsigmond műveinek megismerése volt. Ő maga jött el hozzánk, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, a bécsi döntés után, egy tavaszi napon. Németh László mondta róla, hogy önmagán mérheti le, „milyen forróságot tudott csinálni”. Móricz valamennyiünk szívét és elméjét átforrósította, cselekvésre késztetett, persze, messze túl a diákélet kötelességeinek teljesítésén. Ő mondta, hogy sokféle tudás van a világon, olyan is, amit az ember megszerez és megtart magának. Nem ér az többet a kopár sziklafalra szórt búzaszemeknél. Aki csak magának tanul, mintha mástól jogtalanul harácsolna. A tudás soha nem egyvalakié. Mint a napfény vagy a levegő. Akkor van igazi értéke a tudásnak, ha másokat is szolgál vele az ember, nagyobb közösséget, egész népét vagy éppen az emberiséget. Ugyanezt mondta nekünk a Mikó Kollégiumban Veres Péter és Szabó Pál, üzente könyveiben Németh László és Illyés Gyula is. Ezt az örökséget hordozom magamban, s ha néha az irodalmi zajongásban úgy tűnik, azt hirdetik, hogy a népi írók immár végképp korszerűtlenek ebben a nagy globalizációs tolongásban, nem lehet üzenetünk a ma és a holnap embereinek, magyarjainak, akkor még követelőzőbben érzem, hogy a népi írók még nem fejezték be a munkájukat, marad belőle jócskán vélt vagy valóságos örököseinek is. Mert a fájdalmak, igazságtalanságok tájainkon alapvetően ugyanazok.
– Beke György uzoni, háromszéki szülőházától Bukaresten, Kolozsváron át gyerekként, diákként, íróként végigélhette a határon túli magyar sors minden kínját. A boltívek teherbírása című kötet appendixében leírja a hatalommal folytatott perét…
– Miért kellett eljönnöm a szülőföldemről, hazulról haza? Előbb a könyveimet űzték el Erdélyből, barangolásaim krónikáit, az erdélyi tájakat, embereket, magyar gondokat feltáró sorozatomat. Előbb csak a köteteket zárták raktárakba, miután a cenzúra alaposan megritkította a sorokat, mint kapás a növényeket. Csakhogy a normális kapás a gyomot irtja a hasznos növény mellől, ám a mi állítólag nem is létező cenzoraink a termő növényektől szabadították meg a köteteket, az olvasókat. A cenzor számára mérgező gyom volt minden, ami magyar történelem, magyar hagyomány és magyar jelen Erdélyben. Mondom, előbb csak elzárták a könyveket a vásárlóktól, aztán már a szerzőt is szerették volna kiiktatni az irodalomból. Boltívek teherbírása című kötetem ellen egy szatmárnémeti biztonsági tiszt, bizonyos Gheorghe Rotarescu alezredes ellenkönyvet írt, románul, amit csak románok között terjesztettek, de amelyik elég volt a hatalomnak ahhoz, hogy a munkahelyemről kirúgjon, írásaimat letiltsa, és még azt is meggátolták, hogy kritikákat írjanak – akár elmarasztalót – a kötetekről. „Beke fejének hullania kellett” – írta Farkas Árpád. Én a tollamat mindenképpen meg akartam menteni, hátha még használhatok vele valameddig.
– Önről az okos kompromisszumok bölcseként és az erdélyi magyarság radikális szószólójaként egyaránt beszélnek. Melyik igaz?
– Szerintem mind a kettőre szükség van. Létszükségletek. De mindig és mindenütt – a maguk helyén. A nemzet életében – a teljes önrendelkezés birtokában – a kompromisszumok nem veszélyeztetik az etnikumot magát, éppígy a radikális szemlélet vagy cselekvés sem. Kisebbségben egészen más a helyzet: csak a két alapállás összehangolása lehet eredményes. A szakadatlan kompromisszum torz életformává válhat, a kisebbrendűségi érzést alakíthatja ki, és ettől már csak időbeli távolságra esik a teljes önfeladás, belemenekülés a többségi biztonságba és lehetőségekbe. A rossz időben alkalmazott radikalizmus ritkítja a kisebbség sorait – nem mindenki vállalja a radikális cselekvés bátorságát –, s veszélyeztetheti az elért eredményeket is. De ha kellő időben elmarad a radikális fellépés, akkor talán még biztosabb a közösség szétporladása. Kisebbségi léthelyzetben ez utóbbi a sokkal veszélyesebb, mivel általa nem a magunk jövőjének teszünk szolgálatot, hanem a többséget segítjük nagyobb hatalomra, amit ellenünk használ majd fel. Eddig még mindig ez volt a tapasztalat. Ha a szakadatlan kompromisszum azonos az önfeladó türelemmel, akkor ez Erdélyben – minden látszat ellenére – nem éppen időszerű. A mindig megfontolt Sütő András, a bukaresti kormányzat sorozatos csalásaitól felbőszülve, a minap éppen ezeken a hasábokon jellemezte az erdélyi türelem állapotát: „Azzal a türelemmel, amellyel a teknősbéka elindul a roppant messzeségben hullámzó tenger felé. Azzal a türelemmel, amellyel homokból kötelet lehet fonni. Azzal a türelemmel, amelyért Jób végül elnyerte Isten kegyelmét. Mindezt persze csak azért említem, mert ilyen mitikus türelmünk nincs már, elfogyott.”
origo.hu
Esernyő nélkül ma kockázatos elindulni
