Júdáspénz a művészeknek

Júdás legalább odament a farizeusokhoz, megpróbálta feledtetni vagy legalábbis enyhíteni árulását azzal, hogy visszaadta Kajafásnak a harminc ezüstpénzt. No persze, hiába, amit elkövetett, visszavonhatatlan. A mester általa elárultatott és keresztre feszíttetett.
Milyen érdekes, ez jutott eszembe arról, hogy a magyar művésztársadalom nagy része hallgat. Sem a filmes, sem a színházi szakma, de még – Rejtő Jenőt idézve – a kőfaragók és a balett-táncosok sem hajlandók véleményt nyilvánítani az utóbbi hetek történéseiről, az új (három per kettes) kormány hatalmi tébollyá fokozódott ámokfutásáról, melynek következményeként tehetséges, rátermett emberek kerülnek utcára s középszerű, expártállami kegyencek juthatnak vissza régi vagy annál is előkelőbb pozíciókba. Tisztviselők százait, lassan már ezreit bocsátják el az úgynevezett közszférából. Az új, íróból szocialista kultuszminiszterré levitézlett Görgey Gábor leváltja szakmai okokból a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnökét s nyilván szintén szakmai okokból kiválasztott helyette egy új embert. Mellesleg, a szakmai okokból menesztett régi elnök, Jankovics Marcell Cannes-i Arany Pálma-díjas, Oscar-díjra nominált világhírű animációs filmrendező, a műfajban a legnagyobbak között tartják számon. Utódja egy „sandának” is becézett közvélemény-kutató cég hivatalnoka. Ennek ellenére hallgat a filmes kerekesztal, behúzza nyakát minden szervezet, melynek az volna a tiszte, hogy fölemelje a szavát, amint igazságtalanság éri bármelyik művészeti ágat együtt vagy bármely műalkotáshoz kapcsolódó szakma képviselőjét külön-külön. Ehelyett türelmetlenül várják a pillanatot, amikor elzarándokolhatnak az új „D–209-es kormány” kultuszminisztériumába, hogy odatarthassák a markukat a hallgatásért, vagy a szocialista-liberális koalíció érdekében végzett propagandamunkáért. Vannak, akik már most megkapták az ígéretet: bőkezűen mért júdáspénzt zsebelhetnek be azért, hogy tekintélyes szerepet vállaltak az MSZP–SZDSZ koalíció negatív kampányában.
A jelenlegi D–209-es főhadnagy–Görgey-féle kabinet úgy tűnik, érti, hogy a művészek mit várnak tőle jutalomként. A különféle szakmák nagy öregjei azt szeretnék, ha minden művészethez kötődő szakma megmaradna ugyanolyan válsággócnak, mint ahogyan a nyolcvanas évektől kezdve mostanáig működött. Augiász istállója igen csak kedvez a zavarosban halászóknak. A vezető prózai színházakba visszatérhetnek azok a rendezők, akik a hatvanas évek alternatív, amatőr színjátszásának zseniális prófétáit próbálják utánozni, a tragikus sorsú szegedi Paál Istvánnak és sorstársainak eredetisége nélkül. Egyelőre, ha ideiglenesen is, de visszahelyeztetett az Operaház élére az enyhén szólva középszerű, minden eredetiségre képtelen rendező, s folytatódhat az egykor világszínvonalú magyar zenés színház dicstelen mélyrepülése, ezzel együtt az egykor kiváló, mára viszont hangját vesztett énekes kritikátlan érdekvédelme. Újra elnéptelenedik a nézőtér a mozikban is. Továbbra is lehet majd megélhetési filmeket készíteni, amelyek – alkotóikon kívül – már a világon senkit sem érdekelnek. Szinte mindenütt visszatérőben a pártállami módi. Néhány befutott, de már kiégett, saját fiatalkori szoboralakmásának tövében hűsölő öreg művésznek vagy kontárnak jut a szubvenció nagyja, a fiatalok ezután is csak a morzsákon osztozkodhatnak. Közülük nyilván azok kapják a legnagyobb darabkákat, akik legeredményesebben kampányoltak azért, hogy visszatérhessen a múlt. Az államszocializmus javított kiadása megfejelve a D–209-es ügynökkel.
Nem irigylem a filmművészet nagy öregjeit, s kínosan érezném magam az ifjabbak helyében is. Ugyanakkor végre ki kell mondanunk, hogy létezik még e hazában egy művészeti ág, amely egy-két megalkuvótól, minősített hazaárulótól eltekintve úgy viselkedik, ahogy az az erkölcs nagykönyvében meg van írva. A magyar írótársadalom, amely hihetetlen tehetségével valóban költészeti és szépprózai nagyhatalommá tette Magyarországot, az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak is kovásza volt, a puha diktatúra évadján is derekasan kivette részét a Moszkvából távvezérelt diktatúra ellehetetlenítéséből. S az idei ünnepi könyvhéten is markánsan kinyilvánította, hogy nem kér az ügynöktörvényben érintett miniszterelnökből, pedig akkor még nem tudtunk Medgyessy Péter három per kettes múltjáról sem. Kivetette magából az áruló írástudókat is, legyenek bár hivatásos rágalmazók, humortalan humoristák vagy jelentős művek nélküli, főként „tévés hozzászóló” politológusok. Az írótársadalom e véleményét akkor is fenntartja, ha egyesek ezentúl rendőri, netántán államvédelmi segédlettel akarják védelmezni a tehetségtelen virilistákat a spontán állampolgári mormogás jogának megnyilvánulásaitól. A többi művészeti ág képviselői viszont – akik 1990 előtt azzal tetszelegtek Európa előtt, hogy ők is a Kádár-rendszer ellenzékéhez tartoznak, valójában inkább legitimálták a lágy terrort) – ezúttal is gyáván hallgatnak. Valaki végre megkérdezhetné tőlük: ugyan mi a véleményük arról, hogy Magyarország miniszterelnöke egy közönséges ügynök, aki a cinizmus csimborasszójaként ugyanazon a napon kívánja Horn Gyula expufajkás exminiszterelnököt a Magyar Köztársaság érdemrend tiszti keresztjével kitüntetni, amikor véresre verette rendőreivel az ellene demonstráló maroknyi embert. Válasz helyett nyilván holnap is hízelkedve dorombolnak D–209-es ölében, mint ama macska természetű, magát egykor nemzetinek valló festőnő.