Éppen egy részvénytársaságnál dolgoztam, amely nem kifejezetten médiával foglalkozott, de a cégvezetésben volt némi fogékonyság a kultúra iránt is. Igényes zenei lemezeket, jazz, Cseh Tamás- felvételeket adtunk ki. Egyszer csak hírét vettem Timár Péter Csinibaba című filmjének, amely magyar filmeknél szokatlanul magas nézőszámot ért el. A film többszöri megtekintése után ráébredtem, eljött a pillanat, amikor Magyarországon is érdemes tőkét befektetni igényes közönségfilmek készítésébe. Vadidegenként fölhívtam Timár Pétert, s első személyes találkozásunk után tíz nappal már el is kezdtük forgatni a Zimmer Ferit.
– Ekkor vágott bele saját vállalkozásával, az 1997-ben megalapított Megafilm Kft.-vel makacs, következetes küzdelmébe a magyar filmgyártás fő rákfenéje, az úgynevezett „megélhetési filmezés” ellen?
– A szemléletváltásra igen nagy szükség volt, a Zimmer Feri még nem is számított anyagilag igazán sikeresnek, pedig a kétszázezres nézőszám komoly teljesítménynek számított abban az időszakban. Ennek dacára elképesztően nagy ellenállást tapasztaltunk a valóban független produceri szemlélet és magántőke iránt, holott már 1996-ban, az előző baloldali kormány újságjaiban szinte naponta olvastuk, hogy a szakma agonizál a rettenetes forrásínségtől. Lassan ráébredtünk az ellentmondás okára. Magyarországon alibifilmgyártás létezik, egymást elvtelenül segítő, baráti, kéz kezet mos alapon működő kurátorok segédletével. Az igazi tehetségeken kívül e kontraszelekció legfőbb vesztese a nézőközönség. Ennek dacára a folytatás mellett döntöttünk, pedig nyilvánvalónak látszott, hogy még a Zimmer Ferit sem tudjuk teljes mértékig önerőből nyereségesen elkészíteni. Ekkor kezdtem el egy új szemléletmód meghonosítását, amelynek lényege, hogy az államilag pályázaton elnyert, illetve a szponzoroktól kapott pénzekkel úgy sáfárkodtunk, mint ha a sajátunk lenne. A Megafilm ma is tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a forgatás és a gyártás elsődleges célja a mű minél tökéletesebbé tétele, hogy majd az elkészült film a moziban hatékony promóció segédletével megtalálja a közönségét. Csak ezután gondolhatunk a nyereségre. Ezzel szemben Magyarországon a filmkészítők egy része már a gyártás folyamán is igyekszik minél több jövedelmet szerezni, s e célnak a minőséget is alárendeli. Ezt hívják megélhetési filmezésnek.
– Az ön sikertörténetének másik titka lehet, hogy tiszteli és szereti a mozinézőt.
– Kétségtelen, hogy az utóbbi négy évben forgatott munkáink többsége sikeres volt, itthon is és eredményesen szerepeltek nemzetközi fesztiválokon, amelyet a baloldali sajtó jobbára teljesen elhallgatott. Arról, hogy a Vakvagányok, Timár Péter rendezésében a moszkvai fesztiválon elnyerte az egyik legrangosabb trófeát, a Fipresci-díjat, három újság emlékezett meg. Büszke vagyok arra, hogy az ORTT támogatásával Fonyó Gergely rendezővel közösen sikerült elkészítenünk egy filmet, a talán legnehezebb műfajban, amelynek közönsége nem tűri az alibimegoldásokat, s fölismer minden hazugságot. A Na végre, itt a nyár! vérbeli gyermekfilm, reményeink szerint sikerült újjáélesztettünk Magyarországon egy markáns hagyományt. Az eljövendő nemzedékek, a jövő érdekében mindennél fontosabb, hogy készüljenek a Hahó, Öcsihez, a Keménykalap és krumpliorrhoz hasonló alkotások, mert a magyar gyerekeket magyar filmekkel kell rászoktatni a mozizásra, akár úgy is, hogy féláron adjuk a jegyet és lemondunk a bevételünkről, hiszen legalább erkölcsi értelemben előbb-utóbb megtérül a befektetés. Kíváncsi vagyok, hogy a Na végre, itt a nyár! televízióssorozat változatát hogyan fogadja majd szeptember elejétől a Magyar Televízió közönsége.
– A másik újdonság egy vérbeli magyar betyárfilm, a Sobri Jóska.
– Sobri Jóskával immár tíz éve foglalkozik az Ausztráliából hazatelepedett Novák Emil, akit én Magyarország egyik legtehetségesebb rendező-operatőrének tartok. Régi tervünk, egy közös film, már a megvalósulás stádiumában van. A forgatás nagy részét befejeztük, ötvennégy napig dolgoztunk rajta. Novák Emil rendező-operetőr és forgatókönyvíróval kimunkált szándékaink szerint elkészül egy vérbeli igényes magyar ponyvafilm, egy 1820–30-as években játszódó magyar western, ha úgy tetszik, a magyar hét mesterlövész, vagy szamuráj. Kalandos, látványos történetnek ígérkezik, remek szereplőkkel, biztos vagyok abban, hogy mind mozis, mind a hatszor egyórás tévéváltozat a magyar filmművészet ritka gyöngyszeme lesz. Ha úgy tetszik, megavállalkozás, a Mátrától, Veszprémtől Budapestig és környékéig a kiscelli, a péceli kastélyig számos helyszínen forgattunk, százhárom magyar színész foglalkoztatásával. Berecz András lesz a népies stílusban beszélő mesemondó, Sobrit Szarvas Attila, az öreg betyárt Eperjes Károly játssza, szerepel benne többek között Törőcsik Mari, Pogány Jutka, Széles László, Hirtling István, Bitskey Tibor, Zenthe Ferenc. Novák Emil komoly kutatásokat végzett annak érdekében, hogy hitelesen megidézhessük a kor atmoszféráját e megtörtént eseményeken alapuló fikciós műben, amely decemberre elkészül.
– Elkerülhetetlen arról beszélnünk, hogy az elmúlt négy év során beindultak a filmgyártásban, a filmművészetben is a pozitív folyamatok. Ám komoly veszélye áll föl annak, hogy mindezek megszakadnak.
– Beszédes tény, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítvány minden beadott filmtervünket elutasította, se Timár Péter, se Fonyó Gergely, se Sas Tamás könyve nem kapott támogatást. Nem tagadom, nekem is vannak félelmeim, hiszen lényegében ugyanez a kormány 1994–1998-ig nem is próbálta megoldani a filmszakma gondjait. Sajnos, a filmtörvény nem született meg 1998-tól mostanáig, de legalább a szándék megvolt, s nem az előző kormányon, hanem a kuratóriumi rendszert védelmező szűk csoportok kitartásán múlt a meghiúsulása. A deklarációk szintjén a politikai akarat most sem hiányzik, ám akárhogy is nézzük: a filmes társadalomban ugyanazok kerültek újra hatalomra, akik 1994-től 1998-ig egyszer már mindent elrontottak. A filmszakma a jelenlegi állapotában pontosan olyan, mint a magyar futball. Minél több pénzt pumpálnak bele, annál kevesebb a néző. A Magyar Mozgókép Közalapítvány legutóbbi döntéseit látva igazolódni látszanak a legroszszabb sejtelmeim. Kíváncsian várom, hogy a jövőben a filmszakma a hangzatos ígéretek ellenére nem kap-e még kevesebbet annál, mint az elmúlt négy esztendő során. Vajon a támogatás milyen formában kerül elosztásra, és ki tud majd egyáltalán filmet készíteni? Ki kell végre mondani, hogy a kuratóriumi rendszer az áldemokrácia, a kontraszelekció, a szakmai klikkek belső diktatúrájának melegágya. Ennél jobb és hatékonyabb az a módszer, hogy egyetlen felelős személy dönt a nagy nyilvánosság előtt a támogatások elosztásáról, akit aztán demokratikus úton felelősségre lehet vonni az elhibázott választásokért. Amíg gyarló emberek arctalan bizottságok mögé rejtőzve háríthatnak el minden felelősséget a tévedéseikért, lehetetlen, hogy a filmszakma kilábaljon évtizedes válságából.
origo.hu
Esernyő nélkül ma kockázatos elindulni
