A túlérzékenyek panoptikuma

Viola József verseskönyvei (Kutyaszorító, Állok, Majd gondolj rám, Akárkivel, Bacchanália) erőteljesen kifinomult, bronzos, borongós őszies színekben gazdag, a lét különös helyzeteire érzékeny költészetről tesznek tanúbizonyságot. Új prózakötete, az Orpheus Könyvek gondozásában megjelent Élni nem afféle „lírikus melléktermék”. Mi több, a szónak már-már klasszikus értelmében vett elbeszéléseket tartalmaz novellányi terjedelmű írásokat, amelyekben egy-egy teljes életsors sűrűsödik. Az esélytelenségre ítélt túlérzékeny emberek panoptikuma a könyv, akik kiszolgáltatva élnek a szürkék és az érzéketlenek diktatúrájában.
A paletta mégis változatos, a lehetséges sorsvariációkon belül teljességre törekvő. Találkozunk jobb sorsra érdemes, tisztességes fiatalemberrel, aki belenyugszik a középszerűségbe, amit reá mért a balsorsa, s elfogadja, hogy a legtöbb, amit az életben elérhetünk, nem több néhány szűkre szabott idilli pillanatnál.
A Skatulyákban című sorsmetszet amatőr színész főhőse viszont csak azért is megpróbál kitörni a dobozból, amibe a társadalom bezárni igyekszik, mert Camus Sziszifusza nyomán tudja, hogy a csúcsokért folytatott küzdelem egymagában is képes az embert boldoggá tenni. Éppen a címadó elbeszélés, az Élni figyelmezteti az olvasót arra, hogy ha a túlérzékeny ember, aki ráadásul műfaj nélküli művésztípus, megpróbál hasonulni a szürkékhez és érzéketlenekhez, náluknál sokkal szörnyűbb lénnyé válhat, akár- csak egy másik elbeszélés, a Bestia főhőse. Az 1950 és 1980 között született öntörvényű, egymástól független novellák egy jelentéktelen korszak anatómiáját adják.