Döbrentei mind esszéiben, mind verseiben az egyén és a nemzet erkölcsi megigazulásáért perel. E cél érdekében nem retten vissza a Balassi-kardnál is élesebb logikával elénk vetített dicstelen megsemmisülés rémképétől sem. Nem hangzatos és patetikus szólamokkal kondít vészharangot önjelölt apokalipszispróféták divatszintre süllyesztett tónusában. Az igazlátó ugyanis tudja, ahogy a világvége, a nemzethalál sem feltétlenül a kozmosz berobbanásának látványos díszletei között játszódik le. A világ és a nemzet lassú sorvadása hoszszan tartó folyamat, amelynek egyik legfőbb veszedelme éppen búvópatakjellegében rejtezik. A költő-eszszéíró ihletetten, sokkoló erővel figyelmezteti olvasóját, hogy egy pillanatra sem lehet semleges kívülálló, hiszen ő is a veszélyeztetettek között van. Bármennyire is szeretné a végromlás folyamát valamiféle ködös, reményei szerint soha be nem következő jövőbe utalni, nyakig benne ül. Hiszen amikor már csak a teljes „Katarzis és erkölcsi megigazulás” menthetne meg bennünket a dicstelen végkifejlettől, sokan közülünk „kutyaalázatos farokbehúzva” hátrálnának meg legszívesebben még akkor is, amikor igazunk van. Az egyetemes magyar gyávaság bölcsője a valódi élet helyett elfogadott „létimitáció”, amelynek során „a Teremtés Isten-ideáját lerántjuk a puszta fogyasztás-ürítés szintjére”. S ez a fehér, gyakorlati, fogyasztói materializmus, amely talán még a vörös, az eszmei materializmusnál is veszélyesebb, ha lassan is bár, de feltartóztathatatlanul válthatja valóra a herderi jóslatot a magyarság kihalásáról, hiszen ha nem vet gátat valami csoda a népesség vészes fogyásának, az amerikai számítógépes előrejelzés szerint 3050-ben mindössze 2050 magyar marad hazánkban.
A kötetben makacsul tér vissza a kérdés: hogyan és mikor válhatott ennyire megalkuvóvá az a nép, amely egyenes tartással bírta ki a Mohácson, a törökvészen, az osztrák megszálláson át a Trianonnal és Jaltával megfejelt két világháború megannyi sorscsapását. 1947. után villámsebességgel tört reánk itt, az „Édentől keletre” a minden korábbinál véresebb, gyilkosabb totalitariánus kommunista diktatúra, ám 1956 tiszta forradalma ékesen bizonyította, hogy a nyílt terror sem törte meg a nemzet gerincét. Döbrentei hosszú távon és morális értelemben a forradalmat követő, békeidőben párját ritkítóan kegyetlen megtorlásnál is tragikusabbnak tartja, hogy az amnesztiával együtt a „vörösfasizmus” eszközei rafinálttá váltak. A pártba csalogatásnál és a spiclivé kényszerítésnél is kifinomultabb és aljasabb volt „az a tragikus cezúra”, amit a hatalom az irodalomban 1956 után létrehozott éppen az értelmiség kollaboráns rétegeinek segédletével. „Az elmúlt évszázadokban Janus Pannoniustól kezdve, Zrínyin, Balassin, Csokonain, Berzsenyin, Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon át Adyig, József Attiláig, Illyésig, Nagy Lászlóig és az 1956-ban elesett Gérecz Attiláig a magyar irodalom, költészet elsődleges feladatának tekintette a magyarság megmaradásának szolgálatát, a sorskérdések, sajnos máig aktuális felvetését és a honpolgárok magyarságtudatának, önérzetének érősítését”. A lét metafizikus alapkérdéseivel és a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó magyar irodalmat a hatalom a forradalom után már nem volt képes teljesen elnémítani és elsorvasztani, ám a kollaboráns szakma és a baloldali sajtó segédletével sikerült helyette fokozatosan piedesztálra emelni a középszerűséget, a létezés méltósága és nemzeti jelenlét alapkérdései iránt közönyös antiirodalmat. Döbrentei Kornél sokakkal ellentétben emlékszik arra, hogy a nemzet lelki immunrendszerének megrontása 1956-tól 1989-ig már szinte teljes mértékben befejeződött, s 1990-ben bekövetkezett az a látszólag paradox fordulat, hogy a nép egy része lelkileg képtelen volt feldolgozni a rendszerváltozás diadalmas és drámai fejezeteit. Ez a réteg a szabadság első pillanataiban képtelen volt összekapcsolni a múltat és a jövendőt. S négyéves ciklusonként – úgy tűnik, újra, meg újra – önként tér vissza az egykor reákényszerített rabság vélt biztonságába. Az isteni teljességélménytől és a nemzeti tradíciók magnetikus erejétől elszakított emberben sajnos könnyű bűntudatot ébreszteni azokért a bűnökért, amelyeket sem ő, sem az elődei soha nem követtek el. Aki hagyja, hogy meghamisítsák a történelmi múltját, az önként hajlandó saját magántörténelmét is egykori rabtartóinak, örökös manipulátorainak szája íze szerint átírni, vagy legalábbis átértelmezni.
Döbrentei tudja, hogy a baloldali-liberális hatalom hangzatos depolitizáló frázisaival ellentétben a nemzetben gondolkodó, azért felelőséget érző íróember semmiképp sem vonulhat vissza teljesen soha az alkotószoba csöndjébe. Addig semmiképpen sem, amíg a „madonnát játszó cédák” teremthetnek értékrendet a nemzet számára. Bátran tehetik, amíg még ma is vannak, akik meghallgatják őket és hisznek nekik. A fordított értékrendért, amelynek jegyében a magyar nép egy része még ma is képes saját elemi érdekei ellen cselekedni, mérhetetlen felelősség terheli az „agymosodában sulykoló” egykori kollaboráns írott és elektronikus médiumokat, az MSZP–SZDSZ kereskedelmi propagandatelevízióit, az ősbaloldaliságot és a nemzeti liberalizmust naponta eláruló napi- és „Magyar Narancs című gányolmányhoz” hasonló „íze nincs csak bűze” hetilapokat.
Döbrentei Kornél könyvének talán legfontosabb gondolata annak a minden másnál nehezebb missziónak a fölismerése, hogy a hiteles alkotó kincstári optimizmus és az „idillmentes valóság” pontos föltárásával egy időben szüntelenül keresi a létezés pozitív alternatíváit. Ő tudja, hogy „az emberiség soha sem tanul”, azzal együtt, hogy mégis tanítani kell. Az esszék közé illesztett költemények, a Petőfit és Trianon tragédiáját összekapcsoló Betilthatatlan szívdobogás, a Medveölő halála című költemény, amely Gérecz Attilát, 1956 költő mártírjának állít emléket, vagy a Húsvételő Döblingben című szuggesztív Széchenyi-szellemidézés mind ékesen bizonyítják: Döbrentei Kornél birtokában van annak az eszköznek, amely képes az embert legjobb énjére ráébreszteni. Minden infernális erejű kételyét, nemzet halálfélelmét, és a csak azért is fölemelkedés hitét, a kötetcímbe foglalt Vajúdó feltámadás reményét, ha keservesen is, de kifejezi a Magyar Jób-sors című kötetzáró költemény egyik sora: „leszel majd ronthatatlan országos végvár”. S bár e reményt még nagyon erős idézőjelbe teszi a kétely, meglehet irracionális sejtelmünk szerint valami mindennél ékesebben elárulja, hogy a nemzet mégis megmenekül. Nevezetesen egy valószínűsíthető sajtóhiba, amelynek révén a vers 2001. júliusi dátuma 2201. júliusaként szerepel. Talán égi jel e véletlen elírás, amely a költő neve alatt szerepelvén üzeni a jelennek, hogy Döbrentei Kornélt majd akkor is ismerik utódaink. S ha ez igaz, akkor hosszú vajúdások árán, de megvalósult a magyar föltámadás, hiszen kettőszáz év múlva lesznek emberek, akik ismerik a magyar szót és szeretik a magyar költeményt.
origo.hu
Esernyő nélkül ma kockázatos elindulni
