Elvarázsolt pillanatok

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Hejce házainak felét nem tősgyökeres helyibéliek lakják, hanem olyanok, akik néhány évvel ezelőtt véletlenül vetődtek a faluba: néhány napra tábort vertek a környéken, akár a fafaragó (civilben tanár) Bandi bácsi és felesége, mások pedig – mint Györgyék – csak egy könnyű ebédre ugrottak át oda valamelyik közeli barackosból. Azután valahogy mindannyian ottragadtak. Nekik köszönhető, hogy az ezeréves falut – amelyet kilenc másikkal egyetemben még Szent István király adományozott az egri püspökségnek – ma már háromszáznál is többen lakják.
Idén először néhány csepűrágó meg festő is megjelent a Tornyosházban meg a Szerencs-patak kiszáradt medrében, az Esterházy-kastély kétszáz éves kőkerítése alatt. Azt mondják, azért, hogy maguk és a falu örömére zenéljenek, faragjanak, fessenek, játsszanak. Tették is, ha már ott voltak, reggeltől estig, sőt annál is tovább. A rítusok pillanatok alatt kialakultak. A gyerekek hathatósan támogatták felmenőiket: némi nyilazás, tűz csiholására tett próbálkozás és rohangálás után Szentirmai Zsuzsa iparművész és Tóth Szilvia kézműves cseppet sem szigorú felügyelete mellett a tábort záró előadás díszleteit pingálták: várakat, zászlókat, gipszmaszkokat. A dányi festő, Fazakas Tibor hajnalonta vette szalmakalapját, vázlatfüzetét, és – ahogy az egy festőhöz illik – kiballagott a falú határába, a Gergely-hegy lábához. Mindig csak délután került elő, de ahhoz még időben, hogy elérje az ebédet az erdei iskolában.
A faluban maradottak közben mindenféle szokatlan dolgot műveltek. A lantos Farkas Attila (civilben megrögzött pedagógus és néptánccsoportot vezet Miskolcon, illetve Nyékládházán) Hejcén inkább zenész arcát mutatta, aki csak néha fakad dalra, akkor viszont nagyon. A csepűrágók kihalófélben lévő, régizenész fajtáját Buda Ádám énekmondó képviselte, tamburájával, tekerőlantjával, kobozával és más hasonló, kis híján feledésbe merült népi hangszerével, amelyeket Hejcén csupán biciklije kormányára volt hajlandó lecserélni. Kiss Tamás pantomimművész időnként faágakat halászott elő a bozótosból, hogy némi adjusztálás után az előadás egyik főszereplőjévé, Csodaszarvassá váljanak. Rumi László (Kecskeméten, a Filóka bábszínház színésze és rendezője) Hejcén főállású pásztorfurulya-faragóként aratott sikereket, aztán dobolt, furulyázott, énekelt, mikor mire volt szükség.
Néhány nap elteltével lett mindebből egy Hejce-történeti záró előadás, főszerepben a kissé habókos, ámde a török, a tatár, a huszita és ki tudja még, miféle támadókkal vitézül harcoló Hejce-Hujca Jánossal meg egy mesemondóval, aki néha a közönségre dörrent, máskor a rettegett ellen képében tűnt elő. És ott voltak a zenészek, akik kódexekből fellelt istenes dalokkal, Rákóczi-nótákkal, virágénekkel, ősi szerelmetes dalokkal mesélték tovább a történetet.
És persze a közönséggel, mely az ebédlőből kicipelt padokon ülve igencsak belelendült a mesébe. És belelendült később az együtt- éneklésbe is, de erre csak később, az előadás után, a tűz körül került sor. Körbejárt egy flaska, aztán még egy, és sohasem akart végeszakadni a zenének. Aztán mégis így történt, de csak egy kis időre. A csepűrágók jövőre megint ott lesznek, és ott lesz a falu is a maga sok-sok hejcehujcájával.