Etűdök csigára és zongorára

Egy Trabant tetején vitte 1979-ben az első zongoratestet Barabás Márton a Kertészeti Egyetem arborétumába, ahol azután a különös, képzőművészetet, színházat összekötő művészeti megnyilvánulás, a performance során avart égetett a kicsorbult billentyűk fölött. Azóta is egyszerre jellemzi művészetét a klasszikus festői szemlélethez, eljárásokhoz való kötődés és az új anyagok, technikák, megoldások szeretete. Gyakran fest zongorafedélre, spirális formában építkező struktúrái, fából készített térvonalai a művészet klasszikus motívumait ölelik körül. Etűdöket komponál „csigára és zongorára”, ahogyan legújabb, a Sárospataki Református Kollégium repozitóriumában augusztus 17-én megnyíló kiállításának alkotásai mutatják. Petrőczi Éva költő, aki a kiállítást megnyitja, azt mondta, hogy illik egymáshoz a tér és a kiállítás, hiszen a zongora valójában a hangok repozitóriuma. A tárlat a zempléni zenei fesztivál alkalmából jön létre, ezért olyan alkotókat hívtak meg, akik így vagy úgy kötődnek a muzsikához.

A kiállítás a fesztiválhoz kapcsolódik, de része annak a sorozatnak is, amelyen belül több egyéni tárlatot is rendezett 2002-ben. Miért?
– Annak a belső igénynek köszönhetően születtek meg a tárlatok, amely, azt hiszem, minden művészben él. Az ötvenedik életév táján az ember szeretné áttekinteni, mit is végzett eddig, honnan hová vezet az útja. Eredetileg egyetlen nagyobb kiállítást szerettem volna rendezni, de szervezési okok miatt végül több kisebbre került, kerül sor. A Sárospatakon nyíló, illetve a Szombathelyi Képtárban most látható bemutató előtt Budapesten a Karinthy Szalonban, a Pest Centerben és a Szinyei Szalonban állítottam ki. Az első helyen korai munkáimat mutattam be, egészen a főiskolai évekig visszamenően. Néhány családi rekvizítumot is láthatott a közönség, sőt nagyapám néhány festményét is. Őt ugyanúgy hívták, mint engem, Párizsban, Münchenben, Budapesten tanult. A két világháború között Erdélyben tevékenykedett, majd átjött Magyarországra, 1959-ben pedig Kanadába emigrált. A Pest Centerben az utóbbi időben készült szobrászati munkák szerepeltek, dobozok, síkplasztikák, festetlen zongoraszerkezetek s egy Kalitka című mű 1983-ból, amely egyrészt a régi és új művek között teremt kapcsolatot, másrészt a modern zene egyik legnagyobbja, John Cage előtt tiszteleg. Új művek szerepeltek a Szinyei Szalonban is, közvetlenül a kiállítás előtt festett képek.
– A családi tradíció előtt tisztelegve Brassóban is rendeztek műveiből egy tárlatot, ami kortárs magyarországi alkotóval mostanában ritkán esik meg. De az is ritka, hogy olyan szoros legyen a kapcsolat a kortárs képzőművészet és a zene között, mint amilyen az ön munkáit jellemzi. Honnan ez az intenzív zenei érdeklődés?
– Tanultam zongorázni, igaz, csak néhány évig, de a zene mindig fontos volt a számomra. Azt a zongorát, amellyel a zenéhez kötődő alkotások sora elindult, véletlenül találtam a hetvenes évek végén egy kisegítő iskola udvarán. Az első komolyabb sikert hozó mű, a Nadrágba bújt felhő, amely ebből született meg, 1980-ban a velencei biennáléra is kijutott. A zenei kompozíciók később is sokat segítettek a képi világ felépítésében, például a repetitív zene a szüntelenül ismétlődő-változó motívumokkal. Számokat, betűket festettem akkoriban a képekre, akkor született meg a Ferihegy II. érkezési csarnokában elhelyezett Leszállás, Fölszállás című két nagyméretű pannó. Majd volt négy-öt év, amikor a századfordulós Budapest gipszstukkói, az architektúra különös részletei foglalkoztattak. A nyolcvanas évek második felére hozzánk is elért az eklektika iránt megújuló érdeklődés hulláma, hirtelen érdekessé váltak azok a dolgok, amelyeket korábban a modernizmus vagy száz évre zárójelbe tett.
– Művészetében újabb változás következett be a kilencvenes évek elején. Úgy tűnik, „nyílegyenesen” haladt előre az egyre összetettebb formák, a „csavaros” megoldások felé.
– Érdekes módon éppen a változás első művei nem szerepeltek most egyik kiállításomon sem. Tény, hogy a szobortöredékekről szóló képeimet a nyolcvanas évek végén nem folytattam. Akkoriban a köztéri szobrok egy része lábra kelt és szoborparkba, rezervátumba került. Ez még az antikvitást idéző festményeknek is megváltoztatta a jelentésmezőjét. Az egyre bonyolultabb térbeli dolgok kezdtek el érdekelni, a festészet színessége mellett a kortárs szobrászat és design világa. Nagyon színesek voltak a képek, az új festészet lendülete még széles körben érvényesült. Utóbb ez a színesség kifakult, a fa eredeti színe elegendőnek tűnt. Most megint a festészet „visszavételén” gyötrődöm. Az egyébként, hogy mivel foglalkozik az ember, egy kicsit annak is a függvénye, hogy mit diktál a vizuális „korszellem”, de annak is, hogy a pályája melyik szakaszában van. Minden pályának van egy sajátos íve, ehhez képest szemlélhetjük, hogy időben találkozik-e a feladatokkal, vagy sem.
– A művészet a romantika kora óta egyre személyesebb jellegű, mélyül a szakadék művész és a mű nézői között. Ezt a távolságot csak növeli, hogy noha a képek korszakában élünk, a televízióban alig jelenik meg az értékes képi világ. Kitől kaphat mégis feladatot?
– Valóban, a feladatokat én adom magamnak, de mindig fölvetődhet a kérdés, hogy kell-e egyáltalán, amit csinál az ember, hogy érdeklődést kelthet-e az adott mű a kiállításon. Szerencsére mindig találkoztam olyan emberekkel, akiket érdekelt, amit csinálok. Ami a képzőművészet jelenlétét illeti a médiában, arra valahogy az jellemző, ami a komolyzenére vagy az értékes dzsesszre, az alternatív muzsikára. Nagyon kevéssé vannak jelen, sokkal többre lenne szükség. A vizualitás Mekkájának kellene lennie a televíziónak, de rendszeres képzőművészeti műsor nincs, az érdeklődők meg vannak fosztva az informálódás lehetőségétől. Rólam nemrégiben készült egy hosszabb műsor, kétszer le is adták az egyik csatornán, azt mondhatom, szerencsém van, de nagyon véletlenszerű, hogy ki találkozhatott vele.
– A képzőművész számára az igazi nyilvánosságot mégis csak a galériák, a kiállítások jelentik. Ahogyan a mostani kiállítássorozata mutatja, nem panaszkodhat…
– Valójában korábban sem panaszkodhattam, mert évekig a Dovin Galéria körébe tartoztam, a galéria önálló kötetet, egy antológiát is megjelentetett rólam Avantgárd és akadémizmus címmel. Örülök, hogy vannak, akik szeretik a munkáimat. S annak is, hogy az utóbbi években mintha tényleg megindult volna valami. Hívnak kiállítani, pályázatokra, kiváló kollégák tisztelnek meg jelenlétükkel a kiállításaimon. Hogy általában milyen a közérzetem? Az ötvenedik év elérése a saját életdimenziói felé tereli az ember figyelmét, a saját teljesítőképessége felé. Nyilván fontosak a külső dolgok is. Jó, ha „megy a szekér”, ha pezsgés van a kultúrában, az életben, a gazdaságban általában, örülök neki, de kénytelen vagyok magamra figyelni, hiszen most kell elvégeznem a számomra adott feladatokat.