Ön netán most is ott él édesapjának zagyvarékasi házban, ahol született?
– Nem, a faluba szüleim a hetvenes évek második felében költöztek be a négy-öt kilométerre lévő tanyáról. Mégis el tudom fogadni szülőházamként ezt a falubeli hajlékot is, hiszen kicsiben részt vettem a felépítésében. Ennek ellenére szomorú, hogy a tanya már nincs meg. Amikor jövök haza Miskolc vagy Budapest felől a vonattal, szememnek a fák vadhajtásai jelzik csak a helyet, ahol tizenhat éves koromig éltem, ahonnan jártam Szolnokra az iskolába, majd ingáztam segédmunkára négy évig Budapestre. Az általános iskolában nagyszerű magyartanárom volt: az olvasást ő szerettette meg velem. Egy-egy elejtett mondatából pontosan tudtuk, mi a véleménye az ötvenes évek történéseiről, azután 1956-ról. Sosem volt kérdéses számomra, mi zajlott le akkor Magyarországon. A tanyák és a falu népe a forradalmárokért, a „fiainkért” aggódott, lélekben velük volt, s tragédiaként élte meg a felkelés eltiprását. Az erőszakkal téeszesítő hatvanas évek politikai akarata szerint a tanyákat fel kellett számolni, s itt a kis Moszkvának nevezett Szolnokról irányítottan – a szolnoki rádió üzente Kádár hangján az országnak, hogy megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány – a megyében szinte száz százalékig sikerült lerombolni a kültelki házakat, a kisgazdaságokat. Zagyvarékas határában szüleim „tartották magukat” a legtovább, de azután ők is feladták.
– Önt így nemzedéke csüggedt hangulatának negatív és a folyóiratok pozitív vonzereje – hiszen ekkor már verseket írt – egyszerre sodorhatta a város irányába.
– Ráadásul a tanyák és a falu népe is arra biztatta az akkori fiatalokat, hogy csak innen elmenjenek, befellegzett, nincs jövője a paraszti életnek. Menjenek diplomát szerezni, szakmát tanulni, ipari segéderőnek akár, az is többet ér, mint itthon dolgozni. Megalázták a földművelő munkát, becsületét elvették. A távlattalanság félelemérzetéhez valóban társult egy pozitív indíték is a távozáshoz. Nyolcadikos koromtól már írtam, párhuzamosan verset és prózát. Szerettem volna, ha munkáim mielőbb megjelennek a folyóiratokban.
– Az otthonról hozott szellemiség versekké érlelődött. Mikortól számítja azt, hogy versíróból költővé vált?
– A gimnázium első osztályából kimaradva kerültem Budapestre, s 1961-ben az akkoriban induló Új Írás hamarosan három verssel mutatott be. Ugyanitt jelentkeztek a későbbi Hetek költőcsoportjához besorolt társaim: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Ratkó József, Raffai Sarolta. Valamennyien a tanyák, a falvak, a kisvárosok, a városszélek élményeit hoztuk magunkkal. Meghatározó volt számunkra, s az is maradt a valóságközeli, szókimondó verseszmény. A mindenkori szegények melletti kiállás. Közvetlen elődeink, Juhász Ferenc és Nagy László mítosszá emelték a tárgyi, földközeli világot. Mi a nyers valóságot sokszor drasztikusan mondtuk ki, vállaltuk az élesben ítélkezést is.
– Mit gondol, mennyire volt ez akkortájt köztudomású?
– A Hetek költői a kendőzetlen igazmondás következtében soha nem tartoztak a kedvencek közé. A hatvanas évek közepe táján jelentek meg az első köteteink, s onnantól kezdve három-négy éves szünetekkel viszonylag folyamatosan jelen voltunk könyveinkkel is az irodalomban. Ám ezek a nagyon is alacsony példányszámú megjelenések rejtettek voltak, ha a versek nem maradtak is az asztalfiókban, de nem voltak propagáltak, az irodalmi köztudatba nem ivódtak be. Alig esett szó róluk, s ha mégis, a kritika nem hírelte őket, nem tudatosította a közvéleményben.
– A sanyarú helyzetet talán oldhatta valamelyest, hogy Serfőző Simon 1968-ban átvette a Napjaink című miskolci irodalmi folyóirat versrovatának vezetését.
– A sorkatonai szolgálat letöltése után kerültem Miskolcra. Szerettem volna az itteni folyóirat szerkesztőségében dolgozni, de jó ideig csak a verseimre, a riportjaimra tartottak igényt, rám nem. A korszak egyik legtekintélyesebb és legbátrabb irodalomtörténészének, Kiss Ferencnek a közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy 1968-tól megvalósíthassam szerkesztői elképzeléseimet. Volt akkora tekintélye az akkori főszerkesztő, Gulyás Mihály előtt, hogy vállalja a kockázatot. Tudta, hiszen nem titkoltam előtte, hogy szerintem az addigi – érdemükön felül szereplő – szerzők helyett másokat kívánok kiemelten közöltetni. A hangsúlyt a Heteken kívül a Kilencek költőire helyeztem: többek között Kiss Benedekre, Kovács Istvánra, Mezey Katalinra, Oláh Jánosra, Péntek Imrére, Utassy Józsefre, Győri Lászlóra, Rózsa Endrére, valamint az őket követő fiatalokra: Körmendi Lajosra, Lezsák Sándorra és társaikra. Ők nemcsak a kemény hangot, hanem a minőséget is jelentették a lapban. A főszerkesztőben mindig volt miattuk némi félsz, ami lehetett is, mert nemegyszer berendelték „elbeszélgetésre” a pártbizottságra. Máskor ment raportra az egész szerkesztőség. Leváltása után, győzvén a hatalom, a folyóirat – számos jó írás megjelenésének ellenére is – jellegtelenné vált. Az 1980-as évek közepére-végére pedig vállalhatatlanná is. Képtelen volt a nyitásra, a megújulásra. Azok között voltam, aki a lap megszüntetésére szavaztak, jól tudva, hogy egy új lap felépítése milyen nehézségekkel jár majd. Amit hamarosan megtapasztaltam, hiszen én kerültem a Holnap címmel 1991 őszén induló új folyóirat élére.
– Ha jól tudom, az újjászületés csak három évig tudta meggátolni azt a folyamatot, amely éppen a rendszerváltozás korszakában tett jó néhány, vidéken szerkesztett folyóiratot a fővárosi baloldali liberális orgánumok epigonjává.
– Mivel a nemzeti elkötelezettségű írásokat részesítettük előnyben, ránk fogták, hogy pártlap, az MDF folyóirata vagyunk. Pedig a valóban nívós, intellektuális avantgárdnak ugyanúgy helyet adtunk, mint a Napjaink fénykorában. Igazi regionális, határokon átnyúló lapot igyekeztünk szerkeszteni, kitekintéssel a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi kulturális-művészeti élet eseményeire is. A bomlasztást azok az emberek kezdték el, akikkel eleinte egy akaraton voltam, később azonban ellenem fordultak. Leváltásomkor a Felsőmagyarország Kiadó vezetését bízták rám. A Holnap ekkortól irányt változtatott, beállt a liberális lapokat majmolók sorába, s úgy járt, mint eljelentéktelenedő sorstársai: olvasók híján megbukott. Amihez hozzájárult a bizonyos szerzőknek kifizetett kiemelt honorárium s az egyéb túlköltekezések következtében beálló anyagi csőd is. Ezt a csapást a folyóirat azóta se heverte ki, mint ahogy az irányváltást sem. A laphoz ma már nincs közöm, csupán a Felsőmagyarország Kiadót vezetem, amely 1991-ben egyetlen kötet kiadásával indult, a mai műszám huszonöt-harminc.
– Mi a véleménye a választási eredményekből következő feszültségekről?
– A kérdésre hadd válaszoljak azzal, amit a kritikusaim és az olvasóim mondanak a Gyerekidő című könyvemről. Életes, üde, mégis nagyon szomorkás olvasmány. A könyv szomorú befejezése illik közelmúltbéli és jelenlegi érzéseimhez. A rendszerváltozás táján átélt örömhöz, az akkori várakozásainkhoz, reményeinkhez képest másként alakul minden. Az a világ, amelynek el kellett volna jönnie, késik valahol. Kijátszottak voltunk, azok is maradtunk. Csaknem ugyanazokkal a bajokkal, hátraszorítottságainkkal vesződünk, mint tíz évvel ezelőtt. Az utak elkanyargósodtak, távlatok nincsenek. Egyeseknek csak. Az irodalom részben hallgat, vagy értő fülekre nem talál. Nem érezni, hogy megfelelő hatást tudna kiváltani. Vagy érvényes mondanivalója nem lenne manapság a művészi szónak? Esetleg nincs rá fogadókészség? Ennyire félrevezetettek lennének az emberek? Tudom, hogy az irodalomnak nem elsődleges feladata, hogy közösségi üzeneteket fogalmazzon meg, de arról teljes egészében – önmaga csonkítása nélkül – mégsem mondhat le. Mint ahogy nem tette azt Németh László, Illyés Gyula, Sánta Ferenc és Nagy László sem. Az ő példájuk időtálló, szavatossága nem jár le.
origo.hu
Ausztriai buszbaleset: magához tért a kómából a két túlélő
