A minőség magnetikus vonzereje

Sánta Ferenc irodalmunk kortalan nagysága. Viszonylag kis terjedelmű életműve annyira kerek és egész, hogy szinte befejezettnek tekinthető, mivel 1991 óta – tudomásunk szerint – egy sorral sem gyarapodott. Nyomban pontosítanunk kell hát a legendát, amely szerint az Isten a szekéren című 1970-es novellaválogatás megjelenése óta csak újrakiadásokkal jelentkezik. A Literátor Kiadó 1993-ban közreadta A szabadság küszöbén című esszégyűjteményt, melynek első írása az 1956-os szeptemberi Irodalmi Újságban, a legutolsó, a kötetcímadó tanulmány pedig az Új Magyarország 1991. március 29-i számában látott napvilágot. Az sem igaz hát, hogy meghasonlott visszavonulásban élne mintegy három évtizede, hiszen ahogy a Petőfi-kör tagjaként részt vett az ’56-os forradalomban, a rendszerváltozási folyamatot elindító legszélesebb körű mozgalomban, az MDF-ben is alapítóként tevékenykedett, s később is – például a Horn-korszakban is – tudta, mikor kell aktív, politizáló jenlétével is hangsúlyozni, hogy veszélyben érzi a magyarság integritását.
Sánta Ferenc Brassóban született 1927. szeptember 4-én, korai, de korántsem zsenge első írásaiban érezzük a székelyföldi havasok hidegen metsző leheletét. Novellaköltészete abból a világból sarjadt, ahol a sírás és a nevetés, a vérbő komédiák és a véres tragédiák szövik át az emberek hétköznapjait. Sokan voltunk című elbeszélését sokan hasonlították Móricz Zsigmond Hét krajcárjához. A koraérett hangnem, a hétköznapi dráma lírai előadása, a szegénység komor költészetének polifon megszólaltatása valóban rokonítja a két jeles alkotót. Sánta Ferenc első korszakának elbeszélései, a Kicsi madár, a Szalma-boldogság, a Szegény leány, szegény legény, a Bíró Juli Szabó Dezső, Tamási Áron, Nyírő József határtalan nyelvi gazdagságát, metaforikus erejét is emlékezetünkbe idézik. E korszak első számú ihletői mégis a magyar népballadák, az író az általa megjelenített cselekmény belső logikájának megfelelően él a szómágia és a szikárság, az áradó bőség és a váratlan elhallgatás ritmusváltozásainak eszközével. A gyermekkori élményeket megjelenítő prózaballadák erkölcsi fogékonyságunkat és a szépérzékenységünket egyszerre érintik meg legfőbb üzenetükkel, amely szerint az embertelenség mindig megítéltetik.
Sánta Ferenc a hatvanas években felnőtt létének egyéni és történelmi morális konfliktusai felé fordulva döbbenetes stilisztikai fordulatok végrehajtására volt képes. Amint úgy érezte, hogy prózaköltőként már mindent elmondott a világról, amit lehetett, áttért a szigorú ökonómiával megszerkesztett, puritán nyelvi köntösben megvalósuló valósághű és példázatos ábrázolásmódra. Az ötödik pecsét a második világháború végnapjainak iszonyatát vetíti elénk egy zárt, három helyszínre – kocsmára, vallatószobára és egy rejtekhelyre – szűkített mikrodrámában. Az Újszövetség szellemében azt példázza, hogy az embert az erkölcsi erő még a legreménytelenebb pillanatokban is megmentheti a halálnál is roszszabb örök kárhozattól. Húsz óra című regénye egy harmadik hangnemben, a szociografikus regény drámai tónusában mutatja meg az ötvenes évek hétköznapi fasizmusát, az 1956-os szabadságharc drámáját és a hatvanas évek lélekölő pangását egy „eltéeszesített” falu hétköznapjaiban. E sorok írója gimnazistaként szembesült 1967-ben azzal a rendkívüli bátorsággal, amellyel Sánta Ferenc egy debreceni középiskolában, a tanári kar egy részének szörnyűlködését kiváltva jelentette ki a Húsz óráról: „Azt akartam benne elmondani, hogy az ötvenes évek nemcsak a személyi kultusz ideje volt, hanem a magyar történelemnek minden korábbinál sötétebb korszaka, hiszen a hétköznapi élet menedékházába sem engedte visszahúzódni az embert, s teljességgel legázolta a gondolatok szabadságát is. És még korántsem ért véget!” Az áruló című történelmi parabolaregényében s annak Az éjszaka című drámaváltozatában az értelmiségiek és az egyszerű emberek különféle árulástípusait szembesíti egymással. És mindenki számára döbbenetes fordulatként, az árulók árulójának, a legellenszenvesebb embernek az író a négy főhős közül nem az elpuhult, amorális elnyomót, nem a forradalmárból zsoldossá lett diákot, nem az elgyávult parasztembert, hanem a fanatikussá züllött baloldali forradalmártípust ábrázolja.
A késő hatvanas, kora hetvenes esztendőkben keletkezett novellapéldázatok, a Nácik, a Vödör, a Halálnak halála a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus egyéniségellenes terrorjáról vallanak, s az író csak azért is humanizmusáról. E művekben Sánta makacsul vallja, hogy a hatalom mindenhatónak látszó erejével a leggyöngébb ember is szembeszállhat, ha bízik a humanizmusban s az Isten képére teremtett ember erkölcsi erejében.
Az életmű 1970-ben, az Isten a szekéren megjelenése óta mennyiségi értelemben alig bővül. Írója elmondhatja, amit rajta kívül kevesen: az oeuvre viszonylag kis terjedelmű, de ocsútól mentes. Sánta Ferenc egy-egy tanulmánnyal, eszszévillanással jelzi, hogy nem apadt el életművének forrása. Csak éppen, ami teljes, a maga univerzumában szinte tökéletes, ahhoz fölösleges bármit is hozzátenni. Számos pályatársával ellentétben tudja, hogy a minőség erejét rutinmunkákkal csökkenteni bűn, így hát határtalan lelkierővel vállalja a részleges és a teljes hallgatást is.