A színészkirály születésnapjára

Van egy sírhely a balatonszemesi temetőben, amelyen mindig friss, nemzetiszínű szalaggal átkötött virágcsokrok jelzik, hogy zarándokhely. Latinovits Zoltánt, a színészkirályt 1976. június
4-i halála óta nem feledték el az igazi magyar film és színművészet tisztelői. Korán távozott. Éppen ma lenne hetvenegy éves.
Még a színészkirály szó is semmitmondó ahhoz az erőhöz képest, amellyel Latinovits azonosult a vers mélyrétegeivel. Semmitmondó ahhoz a gordonkasíráshoz hasonló mélybaritonhoz képest, amivel megszólaltatja Szindbádot, Krúdy Gyula örök vándorát Huszárik Zoltán filmjében. A hanghorgdozókon számtalanszor megörökített orgánum, ha kell, elénk tárja József Attila tudathasadásos éleslátásának iszonyatát. Ahogy eszköztelen drámaisággal kimondta: „nappal hold kél bennem, s ha kinn van az éj – egy nap süt idebenn.” Érezhető, hogy ő látta is azt, amit az Eszméletet író József Attila láthatott: az élet és a halál két pólusa közé szorult ember rémületét. Aki attól is fél, hogy a világ túléli őt, de attól még inkább, hogy a benne élő világkép erősebb a konkrét világnál.
Latinovits Zoltánnal kapcsolatban nem üres frázis hangoztatni, hogy újjáélte, újjászülte a műveket. Addig nem volt hajlandó még felolvasni sem, amíg meg nem nyílt előtte a költemény titka. Ezerféleképpen el tudta suttogni, sírni, üvölteni Weöres Sándor egysoros, mindössze nyolc hangból álló halandzsaversét: „Panyigai ű.” Az ő előadásában az elszabadult pokol, a végső őrület kifejezésévé lényegült a fura hangsor. Megszámlálhatatlan felvétel őrzi vers- és prózamondását, híres előadóestjeit.
És ott vannak a fimek. Korcsolyázva, tél tündérét követve siklik felénk a jégen, mint Szindbád. Huszárik Zoltán remekművének jóvoltából megőrződött számos jellegzetes Latinovits-gesztus. Hamiskás mosollyal a bajszát pödri. Sápadt, szemfedő-fehér sálba burkolózva aláhorgasztja fejét. Ernyedt, borostás ábrázattal mered a semmibe. Férfiasan sóhajt: „Isznak-e még a Kék hordóban eperpálinkát?” Aztán kedélyesen brummant a pincérnek: most már meginnék vagy fél liter jó bort! A krúdys emberi teljesség mellett a pokoli totalitás életre keltőjeként őrzi zseniális alakítását többek között két színházi felvétel. Thomas Mann Fiorenzájában az őrjöngő reneszánsz fekete prédikátort és reformátort, Savonarolát, a Mario és a varázslóban pedig a totális diktatúrák örök jelképalakját, a sarlatán mágus Cipollát hívta életre. Az Oldás és kötés meghasonlott orvosa, Veszelka Imre, a Szegénylegények betyárja, Az ötödik pecsét démoni kihallgatótisztje mind-mind őrzi a színészkirály kivételes szerepformálását.
Latinovits soha sem játszott, életre-halálra küzdve teremtett. Ezért tudták halálba kergetni a senkik, akik ma is nagy öntudatosan színházi szakmának becézik magukat. Vigaszt adhatnak öccsének, Bujtor Istvánnak emlékidéző szavai: „Zoltán bátyám azon kevés színészek közé tartozik, akik már életükben, s már e földön is túlélték a saját halálukat.„