„Ismeretlen„ író feltáruló műve

Sánta Gábor irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karának tanára három esztendeje vizsgálja hallgatóival Fekete István életművét. Eközben kiváló irodalmárokat és irodalomban is járatos természettudósokat nyert meg annak az ügynek, hogy Fekete Istvánról két kötetre való tanulmány megjelenjék Szeged Megyei Jogú Város Pogármesteri Hivatalának, az ajkai Fekete István Társaságnak, P. Fekete Istvánnak, az irodalmi hagyaték gondnokának és ifjabb Fekete Istvánnak, az író Chicagóban élő fiának támogatásával. Az ismeretlen Fekete István című kötet irodalomtörténeti, A természetbúvár Fekete István című könyv főként növény- és állattani, természetvédelmi és erdészeti szempontokból vizsgálja Fekete István életművét.
Miért kell Fekete Istvánt még ma is elfeledettnek neveznünk? E kérdésre árnyalt, sokrétű választ adnak a tanulmányok szerzői, Szabó Zsuzsanna, Zámori Ida, Szávai Krisztina, Oros Sándor, Sánta Gábor, Tóth Péter, Balogh Tamás és a többiek. Fekete István 1945 előtt publikált „felnőtt” műveinek keresztény szellemisége, panteista természetimádata önmagában sem jelentett jó ajánlólevelet az 1945 után reánk köszöntő totalitárius diktatúrában. Az Öreg utakon, az Egy szem kukorica, az Emberek között című könyveinek minden sorából árad az idegenkedés és a félelem attól a borzalomtól, aminek beköszöntését az író már a szovjet megszállás előtt megérezte. Mindezek betetőzéseként a Zsellérek című regény, amellyel Fekete István 1939-ben százkilencvenhárom pályázó között nyerte el a Királyi Egyetemi Nyomda első díját, 1945 után tilalmi listára került s csak 1990-ben jelent meg újra a Nesztor Kiadó gondozásában. A Zsellérek az 1937-es életműnyitányt, A koppányi aga testamentumát követően 1940-ben látott először napvilágot a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában. E munkájában Fekete István kíméletlenül tárja elénk az őszirózsás forradalom, majd a tanácsköztársaság néven elhíresült vörös puccs brutális és kegyetlen arcát. Az első világháború alatt hazánkban a hátország viszonylag tűrhetően élt, az igazi éhínség és a vérengzések 1918-ban az úgynevezett baloldali forradalmárok mohósága miatt tört elődeinkre, erről tanúskodik Szabó Dezső Megered az eső című regénye is. Fekete István elmondja nekünk, hogy már a Károlyi-kormány évadján megjelentek „tengerészek” rekvirálni, rabolni, orgiázni falvainkban és vidéki városainkban. A tanácsköztársaság fantomja mégis akkor dermesztett halálra mindenkit, amikor megkezdődtek a sorozatos és indokolatlan kivégzések. A regény egyik legszörnyűbb jelenetében szabotázs vádjával akasztanak föl egy parasztembert, amikor állítólag becsmérlő megjegyzést tett a piacon a tanácskormány pénzére. Így aztán nem csoda, hogy a magyarság megváltóként várta Szegedről Horthy Miklós fölmentő seregének érkezését. E kötet kálváriájához Tóth Péter tanulmányában találhatunk további érdekes adalékokat.
A szovjet megszállás után fokozatosan háttérbe szorult Fekete Istvánnak többéves hallgatás után, 1955-től kezdve megadatott az a lehetőség a hatalom kegyelméből, hogy ifjúsági műveket alkothatott. Először állatregényeivel vívta ki az érzékeny magyar olvasóközönség elismerését. Szabó Zsuzsanna Az igazi irodalmi start című kiváló dolgozatában elemzi az életmű legnépszerűbb vonulatának gondolatiságát. Bogáncs, a kutya, Lutra, a vidra, Hú, a bagoly, Csí, a fecske, Vuk, a róka, Kata, a kotlós, Ci-Nyí, az egér, sőt Cönde, a rét is úgy jelenik meg az életműben, hogy az író tudatot ajándékoz nekik. Ám sem az általa ábrázolt állatok, sem a növények soha nem hagyják el a természetnek, a jelenségeknek, a tárgyaknak azt a körét, amelyben valójában is léteznek. Fekete István már-már szcientista precizitással éri el, hogy munkáiban a mese és a valóság törvényei egyszerre érvényesülnek. A művek bölcseleti sugallata sem szenved csorbát s a tudatos állatok viselkedése is megfelel a természet törvényeinek. Szabó Zsuzsanna többekkel együtt rezignáltan utal arra is a dolgozatában, hogy Fekete Istvánra a világ minden más táján minimum annyira büszkék lennének, mint az angolok például Kiplingre. Nálunk másokhoz hasonlóan Fekete István legnépszerűbb könyveinek valódi súlyát is – tisztelet a kivételnek – 1990-ig elhallgatta a megalkuvó szakma. Nem kevéssé azért is, mert Fekete István az ötvenes és a hatvanas évek Magyarországát is ábrázolja, úgymond az állatvilág szükségképpen ellenszenvező optikájával. Él a lehetőséggel s olyannak mutatja meg a kor átlagemberét, amivé őt a diktatúra züllesztette. A kritika büntetésből agyonhallgatta munkáit, annak idején lényegesen több sajtóelemzést olvashattunk a novelláiból és a regényeiből készült filmalkotásokról, mint az alapművekről.
A rendkívül sokrétű, gazdag Fekete-életmű harmadik fő vonulatát alkotják az ember és a természet viszonyát ábrázoló ifjúsági regények, a Tüskevár s folytatása, a Téli berek a műfaj klasszikussá nemesedett alkotásai. Ahogy a műveket elemző Sánta Gábor dolgozatából is kitűnik, a természet bölcsességre, az Isten képére teremtett ember szeretetére nevel bennünket. A szerkesztő-irodalomtörténész számos motívumot tárt föl a regényekben, amelyben az író elsiratja az 1956-os szabadságharcot, az elesett forradalmár hősöket s kimondja véleményét a Kádár-korszak véres kegyetlenségéről, de a gerincrohasztó kétszínűségről is. A kétkötetnyi tanulmány végigolvasása után megerősödik bennünk a bizonyosság, hogy „az ismeretlen Fekete István” időtálló, a huszadik század irodalmát is alapvetően meghatározó életművet teremtett, melynek egyenrangú komponensei mind a felnőtt, mind a történelmi, mind a „kortárs” ifjúsági művei, mind egyedülállóan értékes állattörténetei.