Ki- és eltüntetettek

Idén sem részeltettek állami megbecsülésben. Úgy tetszik, mégsem vagyok olyan tehetséges, mint azt magamról tartom. Pedig a tükör előtt állva: ezek a vonások, a szellem barázdái magas homlokomon… Pukkadjanak meg mindazok, akik nem olvassák írásaimat. Tudják mit, fütyülök rájuk. Csak ők veszíthetnek. Mert hiszen, amennyiben ismernék az életművemet, hát biztosan megindulna a díjzápor. Vagy mégsem így mennek ezek a dolgok? Minap egyik laptársunk, az, amelyik a száz-egynéhány napja hatalomra vergődött kormány dédelgetett kedvence lett – persze szerintem ez amolyan elterelő hadművelet, mert amíg a kis kedvenc elviszi a balhét, no meg az állami hirdetéseket, addig hirdetési függetlenségének hála, a legnagyobb példányszámú napilapot, mint politikailag független, ha éppen nem ellenzéki újságot lehet beállítani –, szóval ez a kis kedvenc egyik jegyzetében lecsapott az augusztus 20-i kitüntetésekre. Plecsniesőről meg egymás tömjénezéséről olvashattunk benne. Ezen gondolatokat nálunk is megírhatta volna a szerző, kivéve, ha szellemét a düh világította meg, mivel ő kimaradt a nagy osztogatásból. Ki tudja, miért feledkeztek meg róla?
A Katona József Színházról bezzeg nem feledkeztek meg. Igaz, a teátrum még mindig azt a szintet hozza, amit húsz éve, ám az is igaz, hogy azt legalább egy évtizede túl kellett volna lépnie. Úgy fest, a Katona legendás múltja árnyékként követi a színházat, amit viszont bajos átlépni. Ugyanakkor vezetői karakánul ellenálltak Schwajda György hívásának, és nem vállalták a Nemzeti Színház nyitó előadásának színrevitelét. (Most meglátjuk, pályáznak-e az igazgatói posztra.) Megkapta a magáét a Művészetek Völgye is. Megkapta, mivel négy esztendővel ezelőtt megkapta az előző kormányzattól szintén. Nem feledkeztek meg a Szigetről sem. Mi meg arról ne feledkezzünk meg, hogy ha másért, hát már kizárólag azért járt a kitüntetés, mert D–209 saját tapasztalatokat szerzett e két kulturális fesztiválról. A Szigeten tett látogatásakor kistehenes pólóra cserélte drága ingét, gondolom felkészülve az esetleges paradicsomdobálásra, ami a Művészetek Völgyében fogadta. Diurnus mellére, mondhatni, menetrendszerű pontossággal tűzték a plecsnit. Efféle elismerésben részeltette a rendszerváltozás előtti utolsó kormány, azután a rendszerváltozás utáni első baloldali kormány, s most a rendszerváltozás utáni – remélhetőleg – utolsó baloldali kormány. Pontosan: remélhetőleg az utolsó efféle baloldaliságot képviselő kormány. Mert nem kell összekeverni az egészséges baloldali szellemet, a nálunk dívó, poszt-létező-szocialista utódpártiságéval. A parlamenti patkó bal szárnyáról azt hallani: „a magyar jobboldal sosem volt európai” – legalábbis a kultuszminiszter így fogalmazott. Ezek szerint mióta világ a világ, a baloldal volt az európai szellemiség letéteményese. Pontosan e logika mentén sajátították ki a kultúrát. Azzal együtt pedig megosztották az országot. Europiéerekre és félrevezetett szélsőjobbosokra. Kliensekre és kirekesztettekre. Noha „az ország akárhogy megválasztott vezetői” kiosztották a maguk hálapénzét az européer klienseiknek, az már saját médiabirodalmuk gyöngysze-mének is szúrta a szemét. Elgondolkodtató ez, bár jóllehet, puszta személyes sérelem húzódik meg a cikk hátterében. Ilyen érzés kirekesztettnek lenni.