Íróvá válásában milyen szerepet játszott a szülőföld?
– A fővárostól és a „szakmától” is távoli faluból érkeztem, mélyen bennem él a szülőföld, bennem élnek a nagyszülők. Ők mind, akár az összes rokonságom, Nagyberkiben éltek. Első verseim ebből a világból sarjadtak. Ma is visszajárok, pedig viszonylag keveset éltem ott, szüleim korán Soroksárra költöztek. Akár nagyapám, a nagyberki falusi kovács, apám is kovácsmester volt, de ő már gyárban helyezkedett el Budapesten. Rengeteget dolgoztam nagyapám műhelyében, és végtelenül élveztem a fizikai munkát, de gyermekként rá kellett eszmélnem a drámára: külső erők fokozatosan szétverik ezt a számomra – minden nehézsége ellenére – idillikusnak érzékelt világot.
– Hogyan szerveződhetett abban a világban egy „másként gondolkodó” írócsoport odáig, hogy könyvvel is jelentkezhetett?
– Az 1956-os forradalom köztünk is lelkesedést, letiprása hibernált hangulatot szült, a pesti utcáról az egyetem falai közé húzódtunk. Olyan irodalmi élet zajlott az egyetemen, amit a maiak már nehezen tudnak elképzelni. Egy-egy felolvasóesten, irodalmi vitán százan is megjelentek. Tudtuk, hogy a forradalom elbukott, s a kommunizmus újraépül, de köztünk ott maradt a változás levegője, s fűtöttek bennünket a változás reményének indulatai. Élve a zárt beltenyészet védelmével rengeteg belső terjesztésű, stencilezett irodalmi lapot adtunk ki. Kilenc fiatalember úgy gondolta, verseik közt kohézió jött létre, amely megjelenít valamiféle összetartozás-tudatot s egy igen tág összetartó és összefüggő poétikai elképzelést is. Abszurdumnak hatott, s szinte nem is tudom, hogyan vertük át a cenzúrán, hiszen a hatalom mindent elkövetett a megfojtásáért. Miközben mi, fiatalok ezt akkor még alig érzékeltük, hiszen amíg mi az alma mater falai között élveztük a magunk szűkre szabott szellemi szabadságát, odakünn minden könyv- és lapkiadó élére ávósokat tettek. Ez az ideiglenes farkasvakság azért volt jó, mert ha nem hittük volna egyetemi élményeink nyomán, hogy az ’56-os szellemiség folytatható, s kicsit jobban kipillantunk a „felnőttvilágba”, józan ésszel bele sem kezdtünk volna az antológia szervezésébe. Így viszont makacsságunk és hitünk végeredményeként megjelent az 1969-es Elérhetetlen föld, aminek persze komoly retorziói voltak, így vagy úgy szinte mindnyájan sokáig állástalanul tengődtünk, s később is alig tudtunk elhelyezkedni.
– Jól gondolom, hogy a közös hit ellenére kilenc öntörvényű, egymástól eltérő alkatú író jelentkezett az Elérhetetlen földben?
– Az antológia, sőt első köteteink megítélése is felemás volt, hiszen a szakma akkor úgynevezett mérvadói valamiféle össznépi stílromantika idejétmúlt képviselőinek bélyegeztek bennünket. Nekem például a Fordulópont című, későbbi kötetkeresztelő versem és maga az első kötet sem igen sorolható be sehová.
– A prózára áttérve: két Oláh János-nagyregény, a Közel és a Visszatérés igazi remeklés. A két könyv a versprózai beszédet, a régi magyar irodalom archaizáló hagyományait és a regényformát ötvözve teremt műfajmegújító szintézist.
– Érdekesen függenek össze az ember élete és a munkái. Egyetemi tanulmányaim befejezése után eredeti végzettségemnek megfelelő állást nem kaphattam, így kenyérkereső pályát kellett módosítani. Miután elvégeztem a Testnevelési Főiskola egyik posztgraduális tanfolyamát, cselgáncsedzőként egészen tűrhető megélhetési forrásra találtam. És végre Nagy László ajánlására Illés Endre igen gálánsan a Szépirodalmi Kiadó szerzői közé fogadott, dacolva néhány lektor harcos ellenkezésével. Akkor írtam az említett két nagyregényt, ami valójában egyetlen, eredeti címe csak Közel volt, azért jelent meg két részletben, mert Illés Endre szerint egy fiatal kezdőtől nem lehet ilyen vastag kötetet kiadni. Pontosabb lenne a Közelítés cím, de leegyszerűsítettem, mert a könyv nemcsak a gyerekkori viszszaközelítés technikájából született, hanem a közelség vonzerejéből. Benne a tárgyaknak, az élményeknek, a mozgásoknak olyan közeli megjelenítésével próbálkoztam, ami sokszor elmossa a nagy egységet, de behatol a pórusokba, és más élményt nyújt arról a világról, amit megjelenít, mint ha távolról panorámáznánk végig egy képzeletbeli kamerával. Könyvemben együtt él a Veres Péter-i és Tamási Áron-i népiség Joyce analitikus, Proust asszociatív szemléletével és stílusával, a létértelmezés és a halálfélelem teremt fura szintézist gyermekkori emlékeimmel. A könyv időbeli horizontja 1945-től, az oroszok bejövetelétől 1956-ig ível. Azzal a markáns élménnyel zárul, amikor az oroszok majdnem agyonlőnek. Akár a valóságban. Tizennégy évesen el kellett mennem vízért a kútra, s amikor tértem volna hazafelé, az utcát sorozattal végigsöpörték az oroszok, számos fegyvertelen ember meghalt, de a matematikatanárom meglátott, s berántott a kapualjba. A vödör ott maradt az utcán, átlőtték, így feketén-fehéren láttam, hogy ha a tanár úr nem húz el onnan, akkor nem írom meg ezt a könyvet.
– És hogyan él most?
– A Magyar Napló szerkesztése rengeteg időmet és energiámat felemészti, méghozzá azért, mert túl sok nemtelen háború dúl az irodalmi életben, amit nem ártana kicsit mérsékelni. Másrészt nagyon nehéz életben tartani azt az irodalmi lapot, ami a mai irodalomellenes légkörben is a népben és nemzetben látó indíttatást élteti. Ma is ezt az irodalmi elképzelést szolgálom, az országban lenne rá többségi igény is, de a támogatók körében nem túl népszerű. Azt gondolom, hogy kötelességem ezt a munkát is folytatni, mert nagyon sok tehetség van a magyar irodalomban, aki ebből a gyökérből sarjad, és ebből a talajból nő, s igen kevés publikációs terepe maradt e marakodó világban. Hét évig magam is szüneteltettem saját munkáim kiadását, de írtam, hiszen tavaly és idén megjelent a könyvhétre egy-egy könyvem. Tavaly a tizenegy összefüggő novellát tartalmazó Vérszerződés, idén pedig a Por és hamu című kötet, ami hetvenhét verset tartalmaz – részben folyóiratokban megjelenteket, részben újonnan megírtakat. A jövőről is ezt tudnám mondani, szüntelenül írok, jegyzetelek. Vannak az embernek olyan munkái is, amelyeket ideiglenesen hibernál, eltesz az asztalfiókba, de később előveszi és ráébred, hogy illeszkednek egy többé-kevésbé már kialakult, nagyobb egységbe. Legalábbis úgy remélem.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
