Strindberg-thriller

Megvallom, nem vagyok Strindberg-rajongó. Valahogy kinőttem a szerző iránti, erősen visszafogott rajongásomat. Nőgyűlölő szintén nem vagyok. Így persze világos, hogy e két dolog miatt nem kifejezetten ragadott meg a svéd mester A pelikán című egyfelvonásosa. Hangsúlyozom, fanyalgásom a szövegre vonatkozik, és nem a Budapesti Kamaraszínház szombati bemutatójára.
A Léner András rendezte produkció komoly erénye a rövidség. Ebből a múlt század eleji pszichothrillerből éppen elég volt az a bő egy óra, ameddig az előadás tartott. Megannyi beteg lélek, megannyi kis Strindberg. Legbetegebb az anya figurája, a megátalkodott nőgyűlölet paródiája. Noha a szerző nyilván nem poénnak szánta a szerepet, a megírása óta eltelt majd száz esztendő távlatából nehéz komolyan venni. Így aztán kemény feladat szakadt az azt játszó Varga Évára. Alakítása fényesen bizonyítja, hogy minő ostoba tévhit ama feltételezés, amely szerint a fővárosban alkotnak a tehetséges színészek, vidéken meg a kisebb képességűek. Magam csupán bizakodom: a jövőben remélhetőleg minél többet láthatjuk a debreceni Csokonai Színház művésznőjét a budapesti színpadokon.
Egyébként ebbe az anyafigurába (mint sok művének sok figurájába) szemérmetlenül beleírta magát Strindberg. Klassz kis üldözési mániától sarkallt monológok mélyítik el ellenszenvünket Elise iránt. Remek effektusokkal segíti a nézői és színészi elmélyülést a rendező. A magától örökké meginduló hintaszék vagy a puhává váló ajtóból kitüremkedő fejek (ezzel a hatással élt a nagyszerű Wes Craven Rémálom az Elm utcában című remekében) egyaránt jól szolgálják a mai közönségigénynek megfelelő pszichothriller légkörét. Amúgy belső horrortól terhelt figurákban sincs hiány. Olyasmit vagdosnak itt egymás fejéhez a szereplők, amiket épeszű ember elhallgat mind a sírig. A betűk beteges atmoszféráját korát meghazudtoló szakmai rutinnal ülteti át színpadra Léner András. Ahol a szó gyenge, ott egymásnak esnek a szereplők.
Dolmány Attila (Elise fia, Frederik) hibátlanul felépített gesztusrendszerrel ábrázolja a beteges, satnya fiú emberré érését. Kérem a rendező és színi direktor urakat, figyeljenek oda erre a tehetséges fiatal színészre! A metanyelv kibontásában kiváló partnere Dolmány Attilának Bacsa Ildikó (Frederik testvére, Gerda). Megható kettősöket produkáltak. Fájdalmasan szép, ahogy először érinti meg egymást életében a két testvér, vagy amikor közösen halnak tűzhalált. Zámbori Soma (Gerda férje, Elise szeretője) pontosan fogalmazza meg a nagyképű dúvad és a kisstílű pondró kétarcú figuráját.
Az egyetlen igazán komoly probléma az, hogy valami – hiába próbáltam megfogalmazni, semmiképp sem sikerült – nagyon hiányzik a produkcióból, így az képtelen „elszállni”.
Az előadás befejezése nem kifejezetten acélos – no de minek ír egy egész házat felemésztő tűzvészt finale ultimóként rutinos színpadi szerző?