Viccre menő tollpárbaj

Ketten sétára indultak a színházban, akadt aki szivart kért, s olyan, aki konyakot. Enni (ki tudja miért) nem lehetett, így azután konyakos jókedvűre sikeredett az egyik versenymű befejezése. A sétafikáló páros sajátos alkotói módszerrel dolgozott: egyikük mondta a párbeszéd egyik, másikuk a másik felét, ekképpen készült színművük a drámaírói tollpárbajon, szombaton, a magyar dráma napján, a József Attila Színház zegzugos lépcsőházában. Legalábbis ilyesmikről számolt be az esti, háromnegyed háznyi bemutató közönségének Mélykuti Ilona televíziós személyiség, az angyalföldi teátrumban nyolcadik alkalommal megtartott drámaíróverseny háziasszonya. Később megpróbálta felhívni azt a pécsi illetőségű urat, aki Fortuna szeszélyének köszönhetően a tollnok versenyzők számára témaként kisorsolt hírben szerepel (a Játszanak, ha jön a nyugdíj címűben), ily módon a néhány óra alatt papírra vetett egyfelvonáso-sokban egyaránt főszerepet kapott. Mélykuti riporter asszonynak háromszor nem sikerült telefonvégre kapnia Balázs Miklós lottózóvezető urat. A kínos előjátékot a rutinosként elhíresült televíziós azzal igyekezett oldani, hogy neki más típusú mobilja van, ez itt a kezében, vagyis nem tudja, vajon ugyanúgy kell-e telefonálni rajta? Nem éppen kisvártatva, inkább csak vártatva érkezett a segítség – tessenek figyelni! – egy szőke hölgy személyében. A rosszindulatú szőkenős-viccek kora ott előttünk járt le: a sudár termetű hölgy, légyszi, légyszi, légyszi nélkül néhány gombnyomással elsőre feltárcsázta Balázs urat. Volt ám nagy örömködés, mi meg, a kíváncsi nézők azt is megtudtuk, hogy Balázs Miklós még Pécsről ismeri Besenczi Árpádot, a színészt, aki a róla mintázott figurát az ünnepélyes estén, az egyik versenyműben később életre keltette. A bevezetés befejezéseként megszólíttattunk, hogy a zsűri mellett mi, a közönség is voksoljunk, a nekünk leginkább tetsző alkotásra. Szó szerint: „Önök közül melyik a legjobb dráma” – fogalmazott D–209-es szófordulattal Mélykuti Ilona, majd levonult a színről.
Következett a Vakond szerencséje, a sétafikáló szerzőpáros Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba, valamint Radó Denise rendező jóvoltából. Amolyan kabarétréfára sikeredett a dolog. Egy állítólag a kilencvenedik (valójában a nyolcvanadik) szülinapját ünneplő öreg néniből próbálja mindenki – családtag, rokon, üzletfél – kiszedni a lottó nyerő öt számát. A néni ügyesen félrevezeti a szerencselovagokat, s maga üti meg a főnyereményt. Mint említettem, kabarétréfa kerekedett, ennek szellemében a színpadon dúlt a ripacséria, elsősorban a remekül blattoló Józsa Imre és a korrekt geget felépítő Juhász György jóvoltából.
A második zsenge Toepler Zoltán Isten lába című alkotása volt, Háda János színrevitelében. Ez mindenekelőtt egy Sztankay István-jutalomjátékra emlékeztetett, ami nagyon is rendjén való dolog. Kár, hogy a szerző egy álomjátékot szabadított ránk, ugyanis etüdje inkább zavarosságával ragyogott ki, mint egyéb erényeivel.
Harmadszorra Hazai Attila Irma kaparása szóvicces című alkotása került színre, Sztarenki Pál irányításával. Az első percekben nyilvánvalóvá vált: e művecske viszi a pálmát. A rendező kitalált, megalkotott egy szerkezetet, amelyben a szöveg remekül működött. Álnépszínmű, ez a legjobb meghatározás az előadás stílusára. Persze itt is, mint az előző két esetben, tutira kellett menni, ezért aztán Katona János évtizednyi rutinjával hozta a részeg pasast, Besenczi Árpád pedig a televízióból ismert vicces formáját. Ugyanakkor Mihályi Győző öreg parasztjában és Lévay Viktória alkoholista feleségében vagy szexmániás orvosnőjében túlléptek a telekabarék kulisszahasogatásán.
Négyszázhetvenhat (ennyit írtam eddig) szónak is egy a vége: jó buli egy ilyen drámaíróverseny, csak nem szabad túl komolyan venni, remélem így tesznek sebtében írt kritikámmal a megkritizáltak is. Éljen a magyar dráma!