A segéd elvesztett szüzessége

Akkora dicsfény ragyogja be Molnár Ferenc munkásságát, mintha bizony rajta kívül nem alkotott volna színpadi szerző kiemelkedően magas színvonalon hazánkban. Így persze érthető, hogy akadnak, akiknek alkotásaira mindössze sápatag fénysugaracska esik csupán. Ilyen méltatlan helyzet jutott Szép Ernő osztályrészéül. Ma sem mondana mást a kiváló író és költő, mint annak idején: „Szép Ernő voltam.” No most, ezzel szemben én határozottan állítom: Szép Ernő van. Mármint műveiben él. Olyannyira, hogy ha bármikor színpadra kerül valamelyik alkotása, a siker biztosra vehető. Már miért is ne lenne, amikor Szép Ernő a drámaírás mestere. Egyértelműen éppen olyan profi volt, akár Molnár. Sőt! Micsoda első felvonásokat vetett papírra! Tíz-húsz szereplőt mozgatott egyszerre párhuzamos jelenetekben. S ott vannak azok a bizonyos második felvonásai, amelyekben csodálatra méltó lírai érzékkel bontja ki főhősei jellemét, költői dialógokban. Befejezésként pedig varázslatos finálékban oldja fel a kisemberek drámáját. Ez az állandó forma esetében nem a siker receptje, hanem stílus. Miként sajátos stílus jellemzi párbeszédeit, monológjait. Költő lévén, finom humorral átszőtt, a realitás fölé emelt nyelven beszélteti figuráit. Mindezekkel felvértezett művei kiválóan rajzolják meg a kor markáns vonásait, legyen szó kisvárosi értelmiségről, lecsúszott fővárosi kispolgár családról vagy külvárosi álmodozókról.
Az ember azt gondolná, efféle remeklések színpadra vitele amolyan jutalomjáték minden résztvevő számára. Minden bizonnyal válhat a munka a jutalomjáték lubickolásává, amennyiben precízen, kitartóan megteremtik hozzá az alapokat. Szép Ernő profizmusának, kizárólag színészi és rendezői profizmussal lehet megfelelni. Csiszár Imréről és a Magyar Színház színészeiről mindenfélét lehet mondani, még azt is, hogy nem profik, ez azonban egész egyszerűen hazugság lenne.
Az első felvonásban minden a tempón és a ritmuson múlik. Itt egyszerre vagy tizenöten hajtogatják mániájukat, elbeszélve a másik mellett. Fogaskerékszerűen fonódnak egymásba a párhuzamos kis életképek. Tükörpontos precizitás kell a totális káosz elkerüléséhez. A Magyar Színház produkciójában ezzel nincs is semmi baj. Hibátlanul formálják meg a kisváros koros értelmiségének krémjét (a patikáriust, a postamestert, a jegyzőt vagy a tanítót), a pohosodó férfiakat, akik asszonyaik és az otthon üldögélés helyett a kocsmai kártyaasztalt meg egymás társaságát választják. Nem is nevezném szereposztási telitalálatnak Huszár László, Csurka László, Fülöp Zsigmond, Mihály Pál szerepeltetését, több ez annál, mivel a színészek mondhatni önmagukat adják. A kártya és a kakaskodások pörgős tempóit remekül ellenpontozzák Szélyes Imre tanítójának tragikus és unalmas közbeszólásai. Úgyszintén képen törölte a mulatós, cigányozós intéző szerepe ifj. Jászai Lászlót. Jól is adta, az egyszer szent. Miként Szűcs Sándor az elmaradhatatlan barátot, a számadót. Ők, a kisváros fiatalsága, már túl vannak az első szerelmen, legalábbis testi értelemben. Nem úgy a fővárosból ide vetődött új patikussegéd. A segédet megformáló Őze Áron épp olyan csodálkozva bámul rá a kocsma némelyeknek sivárnak, másoknak pedig vonzónak tűnő hétvégi nyüzsgésére, mint a nézők. Tényleg meggyőző a színpadi tabló, noha úgy érzem, igazán a tizedik előadás körül érik be, akár a finom sajt, pontosabban fordítva, amenynyiben a sajt lyukacsossá válik, a felvonásból éppen ellenkezőleg, eltűnnek a szövegben megfogalmazott tempót megakasztó lyukak.
Rendszeresen árnyékra ugrik egy-egy színész az álnépies beszéddel. Legalább olyan olcsó, telekabarés megoldásként rémiszt ez komoly színpadon, akár a cigányozós stílus. Botár Endre igazi ziccert kapott a prímás figurájával. És ki is használta a lehetőséget. Nem cigányozott, hanem sajátos beszédmódot teremtett, ami táplálkozik ugyan a kabarés megoldásokból, mégis ízlésesen illeszkedik az előadás szövetébe. Csomor Csilla játéka ellenben kirí a nagy egészből. Mondhatnám úgy is: kiragyog, hiszen alakítása meggyőzően tehetséges. Jutalomjátékká emelkedik. De az előadás egészének stílusából mégis kilóg. Mint ahogy kilóg a második felvonás. Moór Marianna az első képben emlékezetesen adja a patikusné figuráját. Ezért érthető, hogy a nézőtéren, a második alatt mindenki a széke alatt tapogat a sötétben, a leesett álla után. Megdöbbentő. Én magam nem láthattam a századelő vagy a hatvanas-hetvenes évek erdélyi kulisszahasogató, néptribunok szónoklatára hasonlító színjátszást, de valami olyasmi lehetett, amilyet Moór Marianna nyújt a Patikában. Miért hagyta ezt egy olyan rutinos, nagy formátumú, határozott rendező, mint Csiszár Imre? Egyáltalán, miért osztotta rá a szerepet? Hozzáteszem, a szereposztás hibátlan, ám ezen a ponton megbicsaklik. Már bocsánat, de ki hiszi el, hogy Őze Áron képes beleszeretni Moór Mariannába? Márpedig ez a mű kulcsa. A szüzesség, mint égető béklyó, amelytől mindenáron meg kellene már szabadulni.
Örülök annak, hogy Csiszár Imre évek óta ismét egy társulathoz tartozik, egy társulattal alkot. Mégis le kell írjam: neki nem társulatban kellene dolgoznia, neki társulatot kellene építenie. Őt tehetsége színházteremtésre kötelezi. Nem lenne szabad eltékozolnia azt, mert „az évek szállnak, mint a percek”.0