Hordólények, szaxofontánc

A falusi muzsika a zeneszerzőnek az, ami a tájképfestőnek a természet – zümmög bennünk a bartóki mondat hét végén, miközben szemünk-lelkünk káprázik attól, ami a színpadon zajlik három estén át. Percről percre, mozdulatról mozdulatra erősödik a gyanúnk: korai temetni a népművészetből merítő magyar színpadi tánckultúrát, mert maroknyian bár, de vannak, akik berzenkednek a nejlonbetyárokat kiállító táncmúzeumoktól, de idegenkednek a két bugyireklám közé illeszthető Flatley-imitációktól is.
Ez a hétvége az ínyenceknek szólt. Elszánt táncműhelyek találkoztak Budakalászon, megmutatni a bartóki gondolat lázasan egyszerű igazságát. Hogy hozzátehessék ehhez a mondathoz: a paraszttánc is teljes és tökéletes természet a koreográfusnak, csak mélyre kell merülni benne, belegabalyodni, elveszni folyondárjaiban, atomjaira bontani formáit, szálaira bogozni ornamentikáját. És olykor nyugodtan megfeledkezni róla, hogy puszta szellemében hasson. Így egyszerre mutatható be a rituális mozdulatművészet legbelsőbb karaktere; s biztosan elkerülhető, hogy cifrán nyomorú díszítménnyé züllesszék azt bátortalan felhasználók; egyben felruházható azzal a kifinomult dramaturgiai képességgel, hogy legmodernebb létgondjainkat fejezzük ki általa.
Polgári légkörével, hivalkodás- és sznobizmusmentes klímájával a Budakalászi Faluház eszményi hely efféle kísérletekre. Ami „kint” van, ami peremtájba illeszkedik, látszólag távol az istenített kultuszközpontoktól, az alkotói és befogadói autonómia gazdag terének bizonyul.
A péntek este a Duna Táncműhelyé. A tizedik vőlegény című darab Juhász Zsolt koreográfiájával nyers szertartás, amely ősi férfiavatási gesztusoktól a XX. század menyegzőirodalmáig, Lorcán át Wyspianskiig sokféle szürreális elemet fölidéz. A felsorolásból látható: Juhász kételkedik a kényelmes babonában, hogy a „tiszta” paraszti mozgáskultúrát megmételyezi a filozofikus, türelmetlen intellektus, a huncut műveltség súlya. Átlók helyett árnyalatokat kapunk. A darab jelentőségteljes sötétekből, csóvákban vetülő, majd elposványosodó fényekből, a becketti kukák helyett boroshordóból előbújó, s oda visszakucorodó táncosokból, régi-új néptáncfigurákból és azok paródiájából építkezik. Hordók körül örvénylik a legénybúcsúk hőzöngő brutalitása és a szertartásban felvillanó férfimitológia, a pitiáner karnevál és a beavatási áldozat. Mindez pontosan, tömören megfogalmazott táncjátékban, amely torkon ragadja nézőjét szellemes jelképhasználatával, magas színvonalú színészi játékával, az ósdi formáktól messzire szakadó térhasználatával s mindenekelőtt nemi és kulturális ösztöneinken csúfolódó iróniájával.
Kovács Gerzson Péter, a Tranzdanz táncosa, koreográfusa szólóban kénytelen előadni a Coda című, kétszemélyes darabot szombaton párja balesete miatt, de a produkció korántsem csak fél siker. Szinte mindvégig helyben áll a táncos, kivetített háttér előtt, amelyen kínos lassúsággal, végtelennek tetsző folyosót közelít a kamera, a végén kivehetetlen arcú alakkal. Dresch Mihály zenéjére hol szenvedélyes teremtő erő, hol kétségbeesett öregség, hol makogó eszelősség villan át Kovács transzcendentálisan érzékeny, fizikai határai fölé, köré terjeszkedő testén és arcán. A Coda az emberi létélmény, a hagyományra kérdezés drámai tánca, nagyon sűrű egy órában elbeszélve.
A Budapest Táncszínház tízévnyi repertoárjának szemezgetésével állt elő vasárnap. Hideg, mechanikus metrumokra, szaxofonáriákra kortárs koreográfiákat mutattak be, rendkívül lendületesen viharozva ki-be a színpadra, hogy csak kapkodtuk fejünket, mint egy látványos teniszmecscsen. Az előadást a meggyőző, sokszor virtuóz egyéni tánctudás és a nem eléggé összehangolt közös tánc bosszantó ellentéte jellemezte. A táncszínház láthatóan közvetlenebb, csattanósabb hatásra törekedve sorakoztatta fel a kortárs táncművészet formavilágát – talán csipetnyit kevesebb eredetiséggel, több modorossággal, mint az előző darabok.