Miért vállalták a megméretést?

Október végéig el kell bírálnia a minap kinevezett kuratóriumnak a Nemzeti Színház Rt. vezérigazgatói székére kiírt pályázatot. Többen is jelentkeztek, a beadás előtti napokban viszont visszavonultak néhányan. Lapunk körkérdést intézett azokhoz a jelöltekhez, akik nyilvánosan is vállalták a pályázásra való bejegyzésüket. Így közöljük Jordán Tamás (aki Balikó Tamással társult), Márta István (Vidnyánszky Attilával), Röthler Balázs (Romvári Gergellyel), Székhelyi József és Szűcs Miklós válaszát. Schilling Árpád, a Krétakör Színház vezetője visszalépett ugyan a pályázástól, ám indokait a kuratóriumhoz intézett nyílt levélben tette közzé. Dalos Gábor a döntés előtt nem kívánt nyilatkozni. Jóllehet a kérdések-válaszok csak vázlatos képet adhatnak a pályázók terveiről, úgy érezzük, olvasóink tájékoztatására nyilvánosságra kell hoznunk őket. Kérdéseink: A Nemzeti évadjának indulásakor a szakma néhány prominens képviselője, rendezője deklarálta, hogy nem óhajt rendezni vagy részt venni az új teátrumban a politikai előzmények és a rossz akusztika okán. Mi az, ami önt ebben a mérgezett politikai légkörben s hasonló technikai feltételek mellett arra sarkallja, hogy pályázzon a direktori székre, és adott esetben akár az elutasító rendezőkkel dolgozzon?
2. Milyen arcéllel, művészi feladatkörrel, milyen szellemiséggel kívánja a Nemzetit felruházni? Mi lenne a repertoárpolitikája? Milyen társulattal dolgozna? 3. Hogyan óhajtja a hagyományt a korszerűséggel ötvözni? 4. Fontosnak tartja-e a világra való kitekintést, és ha igen, milyen mértékben, milyen irányban? 5. Hogyan kezelné a klasszikus és a kortárs magyar dráma ügyét?

Jordán Tamás, a Merlin Színház igazgatója:
A Nemzeti Színházat az ország vezető kulturális intézményévé szeretnénk tenni, ahol előszeretettel mutatunk be régi és új magyar darabokat (minél gyakrabban kortárs magyar drámákat). Igyekszünk minél több fiatal rendezőt foglalkoztatni. Ugyanakkor szeretnénk hetente más-más eseménnyel is előrukkolni: koncert, kiállítás stb. Helyet adnánk a vidéki és a határon túli színházak kiemelkedő előadásainak s gyakorta külföldi produkcióknak is. Jelentős szerepet szánunk a színháznak az európai uniós csatlakozás folyamatában. A Nemzeti nem csak a budapestieké lesz: buszokat indítunk az ország minden részéről, hogy eljuthassanak ide a vidéki nézők. Szeretnénk a nap bármely szakában barátságos, vendégszerető légkört teremteni a találkozásokhoz, megbeszélésekhez, szakmai vitákhoz stb.
Szakemberek szerint az akusztika javítható. Pályázatom tartalmaz egy listát tizennyolc prominens magyar rendező szándéknyilatkozatával, akik szívesen dolgoznának az általam vezetett Nemzetiben. A már futó és a bemutatásra váró előadásokat műsoron tartanánk, ezeket egészítik majd ki az általunk tervezett bemutatók. A nagyszínházban és a kamarában szezononként három-három új előadást tervezünk. A Nemzeti társulata most is nagyon erős, elsősorban a jelenlegi tagokra szeretnék építeni.
A hogyanra az előadások adnak majd feleletet. Meggyőződésem, hogy a Nemzeti Színháznak egyaránt feladata a hagyomány ápolása és az új utak keresése. A Nemzeti Színház lényeges feladata, hogy az uniós csatlakozás egyik fontos kulturális háttérintézménye legyen. Ez erős nemzetközi együttműködést feltételez. Szeretnénk fiatal művészeket évente ösztöndíjjal tanulmányútra küldeni, hogy a világ jelentős színházi műhelyeiben szerzett tapasztalataikat majd a Nemzetiben hasznosítsák. Jó volna, ha ez cserealapon jöhetne létre.
A kortárs magyar dráma kérdése nemcsak kötelező feladat, hanem szívügy. Minden évben jelentős pénzdíjjal drámapályázatot írunk ki. A legjobbakat bemutatjuk, a figyelemre méltó alkotásokat felolvasószínház formájában tesszük ismertté. A legjobb újkori magyar drámákat lefordíttatjuk angolra, feltesszük az internetre, és angol nyelven is rendezünk felolvasószínházakat.

Márta István, az Új Színház igazgatója:
A Nemzeti Színházat érintő kérdésekre méltatlan lenne néhány emblematikus mondattal válaszolni. Százhatvan oldalas pályázatunkban részletesen és alaposan kidolgoztuk a Nemzeti Színházzal kapcsolatos álmainkat, elképzeléseinket.
Egy biztos: nem szeretnénk sem nyakkendős protokollszínházat, sem eklektikus művelődési házat. Továbbá nem szeretnénk kiszolgálni a szakma vagy a politika szűk köreit sem. Szeretnénk viszont erős társulattal és tánctagozattal rendelkező, izgalmas és korszerű formanyelvet használó – színházi műhelyeket is magába foglaló – Nemzeti Színházat. A nyitott Nemzeti Színház működésével szeretnénk utat építeni, hidat teremteni a kortárs magyar dráma, a határon belüli és kívüli magyar és az európai színházi kultúra felé (irodalmi-dramaturgiai műhelyek, nemzeti színházi akadémia, nemzetközi színházi fesztiválok, magyar drámák fesztiválja, nyári vándortársulat, magyar drámapályázatok , archívum).
Fenti elképzeléseink megvalósításához új gazdasági, működési, finanszírozási modellt dolgoztunk ki, különös tekintettel a 2004-es európai csatlakozásra. Az épület problémáit másodrendű dolognak tartjuk, politikával pedig nem óhajtunk foglalkozni. Csapatunk – a szó nemes értelmében – közös és fontos ügynek tartja a Nemzetit.

Székhelyi József színművész:
Nem szerencsés dolog nyilatkozatra nyilatkozattal reagálni. A politikai averziókra utalva megjegyezném, hogy minden idők egyik legnagyobb amerikai színésze, Spencer Tracy sem itt, a földön, sem immár odafönt, a mennyországban nem tudja megválaszolni, hogy Gregory Peck republikánus volt-e vagy demokrata. Azt gondolom tehát, hogy a személyem, személyiségem, világnézetem ismeretének megnyugvással kell eltöltenie mindazokat az általam egyébként nagyrabecsült kollégákat, akik valamilyen politikai frusztráció mentén aggályoskodtak. Ami a nyugtalanító ballasztokat illeti, engem mint az intézmény esetleges direktorát ezek a kérdések sokkal mélyebben izgatnak, mintsem szőnyeg alá söpörjem őket. Hivatalba lépésem első pillanatában azonnali intézkedéseket hozok a szakmai aggályok minimalizálására. Pályázatomban csaknem harminc oldalon igyekszem árnyaltan kifejteni nézeteimet az arculatról; az általam vezetett XXI. századi Nemzeti Színház nem kíván megkérdőjelezhető tartalmakkal, nem létező értékekkel hivalkodó előadásgyárral tüntetni, ami fogyaszthatatlan termékeket állít elő. A nemzet színháza a nemzet kultúrájának és nyelvének művelője kell hogy legyen. Ennek megfelelően társulata több mint első osztályú, a szereposztás pedig alapjáraton mindenkor az optimumot, a direktor vágyaiban az országos maximumot célozza meg. Ami a repertoárt illeti, tessék elképzelni egy olyan gyönyörű hidat, amelynek pillére a Hevesi Sándor nyomán meghirdetett új Shakespeare-ciklus, a nemzeti drámatermés ciklikus feldolgozása, a kortárs drámairodalom szerves része a direktorban lakó egykori színházművész szakmai mániájának, tehát országos ősbemutató-fesztivált hirdetek, klasszikusok, kortársaink a világban – Isten veled, XX. század! Szeretnénk megőrizni a magyar színikultúra legfényesebb hagyományait, de nyitnánk a kísérletező színház irányába is.
A pályázatban részletezem a világra való nyitottság, a kitekintés technikai forgatókönyvét. A Márton Éva vezette főtitkárság feladata lenne a kapcsolatteremtés a belföldi-külhoni intézményekkel. Végezetül csúcsminőségű előadásaival a magyar Nemzeti Színház kitörhetne az egyfajta szakmai karanténból. Ez egyébiránt direktori hitvallásom egyik célja.

Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház igazgatója:
Az a két-három művészigazgató, akit én alkalmasnak ítélnék a Nemzeti Színház irányítására, nem pályázott. Ezek után úgy gondoltam, hogy mint menedzser-igazgató, társaimmal, Tordy Gézával, Sopsits Árpáddal, Székely Lászlóval, Menczel Róberttel, Németh Zoltánnal és Galambos Attilával együtt képes lennék a Nemzeti vezetésére. Hiszen tizenhárom éves színház-igazgatói gyakorlatom van a Budapesti Kamaraszínháznál, építettem önállóan egy stúdiót, beüzemeltem a Tivoli nyolcvan százalékig elkészült épületét, és gyakorlatilag évek óta nemzeti színházi műsortervet valósítunk meg. Ötszázhatvan előadást tartottunk, 36 magyar darabot mutattunk be, ebből húsz ősbemutató volt. A múlt évben száz százalék fölötti volt a fizetőnéző-szám, és harmincszor jártunk külföldi turnén.
Színházigazgatóként különben a politikától eddig is, ezután is távol tartom magam, úgy érzem, integráló és konszenzuskereső személyiség vagyok, ezért is mertem vállalkozni a pályázásra. Úgy hiszem, nem annyira a pályázat, mint inkább a pályázó személye lehet a garancia arra, hogy egy ekkora intézményt, mint a Nemzeti, jól kormányozzon. S az, amit eddig fölmutatott. Az én direktori munkásságomat a szakma ismeri, tudják, mire számíthatnak részemről. Repertoárszínházat csinálok három épületben, nemzeti színházi műsorral. Ezért is pályázom. Harminc-harmincöt tagú társulattal számolnék, s esetenként, ha szükség van rá, vendégművészeket hívnánk, produkciónként legfeljebb hármat. Az ország legjobb színészeivel és legjobb rendezőivel dolgoznánk, Tordy Géza művészeti vezető, főrendező és Sopsits Árpád leendő vezető rendező mellett státusban nem alkalmaznánk több rendezőt, de annál többet foglalkoztatnánk vendégként. Természetesen nem múzeumi előadásokat szándékozunk létrehozni, hanem megpróbálnánk egy korszerű, a mai követelményeknek megfelelő színházkultúrát teremteni.
Örvendetes, hogy a Nemzeti büdzséje – akárcsak az Operáé – emelt. Nagyon káros dolog az, ha most egyesek azzal foglalkoznak, hogy mit kell elvenni a Nemzetitől. Holott éppen örülnünk kellene annak, hogy ott és az Operaházban a jelek szerint megfelelő az anyagi ellátás. A következő három évben az idei ötvenszázalékos bérfejlesztésen túl a nemzetibeli és az operaházi bérek 80-85 százalékára kellene felzárkóztatni a többi magyar színház bérszínvonalát is. Az új teátrumban is van még mire költeni, rendbe kell tenni az akusztikát, létre szeretnénk hozni egy színházi stúdiót, továbbá egy mozgásszínházi és egy kamaraszínházi együttest szeretnénk teremteni. Ha nyertesek lennénk, aktív életpályám megkoronázása lenne ez a poszt, s utána öt év múlva elmennék nyugdíjba.

Röthler Balázs, a Madách színművésze – Romvári Gergely főiskolai rendezőhallgató:
Aki figyelemmel kíséri a Nemzeti Színház pályázatával összefüggő sajtónyilatkozatokat, s az, aki hallgatta a Kossuth rádió október 9-i adását, pontos képet kaphat a magyar színházi szakma állapotáról. Elsősorban ezen kell változtatni, és erre éppen az a Nemzeti Színház alkalmas, amely körül évek óta a legmarkánsabbak a válság jelei. Elengedhetetlen, hogy a továbbiakban kizárólag szakmai alapon szülessenek döntések. Erre lehet garancia két harminckét éves, a szakmán belüli és kívüli csoportoktól független, tettre kész fiatalember. Mi nem szeretnénk folytatni az építés körüli vitákat. Annak sem örülnénk, ha ez az épület különféle érdekcsoportok elhúzódó harcainak lenne a díszlete. A Nemzeti Színház minden magyar színházcsináló otthona. Aki komolyan azt szeretné, hogy a két évszázados huzavona után felépült színházat adjuk el, robbantsuk föl, az ostoba – vagy még annál is rosszabb.
A Nemzeti Színház nem több, nem kevesebb egy állami fenntartású színháznál, éppen ezért nem szabad kitenni a piac farkastörvényeinek, de annál fontosabb, hogy a szokásos magyarországi színházi feltételeknél jobb körülmények között, magas színvonalon teljesítsen. A Nemzeti Színház olyan hely, ahol mindenki találhat valamit, amivel egyet tud érteni, ami neki a nemzetit a Nemzetivé teszi.
A színház műsorát három fő tartópillérre építjük. Az első és legfontosabb az évi öt bemutató, és az ezekből összeálló, évadokon átívelő repertoár, amit a Nemzeti saját, körülbelül negyvenöt fős társulata hoz létre. Minden évad egy-egy tematikus elv mentén szerveződik, mert csak így lehet átfogó képet adni a magyar és a világirodalom drámakincséről. Második: a kísérleti jellegű bemutatók, akár zenés darabok is és a drámapedagógiai foglalkozásokhoz kapcsolódó előadások. Ezt a programot színesítik a vidéki és a határon túli társulatok vendégjátékai, amelyek az előző évad legsikerültebb munkáiból válogatott, rendszeres programként szerepelnek a Nemzeti Színház műsorán.