Sebességgel, intenzív élményekkel a halál ellen

Budapesten, az Örökmozgóban a főként egyetemistákból álló törzsközönség nagy tetszéssel fogadta Cristi Puiu román rendező Drog és lé című első filmjének bemutatóját. Kellemes csalódást okozott, hogy nem kábítószeres krimit, hanem vérbeli, filozofikus száguldásfilmet láthattunk képzőművészi igényességgel kidolgozott, fantáziadús képi világban. A fiatal rendező az Örökmozgó Filmmúzeumban szervezett román filmhét vendégeként tartózkodott Budapesten. Beszélgetésünk elején bevallotta, hogy szíve szerint ma is inkább festőművész szeretne lenni. Azért kezdett el mozgóképekben gondolkodni, mert úgy érezte, hogy a mostani filmek nem tetszenek neki, olyat készít, amilyet látni szeretne. Legközelebb a szocio-művészfilmes John Cassavettes látásmódja áll a lelkéhez, de kedveli az örök kísérletekben újjászülető Jean Luc Godard és a filosznak, irodalmiasnak mondott Eric Rohmer munkáit is.
Pályakezdéséről elmondta: a vakszerencsének köszönhetően megadatott neki a lehetőség, hogy Genfben végezze el a film- és színművészeti főiskolát. Úgy érzi, eddig a legfontosabb, amit életében létrehozott, a családja. Hollywoodi sikerpályáról soha nem is álmodott. Arról annál többet, hogyan lehetne a kamerát valamilyen módon tollá varázsolni, mert számára a film létrehozása az íráshoz hasonló intim folyamat. Nem szeret stábbal dolgozni. Véleménye szerint az lenne jó, ha a filmeket is úgy adnák ki, ahogy a regényeket. Reméli, hogy utódaink majd egy fantáziadús számítógép segítségével közvetlenül mozgóképpé alakíthatják a képzeletükben megjelenő történeteket, s így eltűnik a film világából a showbusiness minden tényezője.
A Drog és lé húsz fesztivált is megjárt, három nagydíjat nyert, de a fesztiválkülsőségektől, amelyeknek semmi közük a filmezés lényegéhez, Cristi Puiu ugyanúgy idegenkedik, mint Hollywoodtól és a repülőgépektől. „Folyton arra gondolok, hogy ha lezuhannék a gépemmel, azért halnék meg, mert részt akartam venni egy filmfesztiválon, hogy a fogadáson kaviárt és sós perecet egyek, és egy hotelban üldögéljek, ahelyett, hogy fölfedezném az új világot, vagy megmenteném az apokalipszistól az emberiséget.” A Drog és lé száguldáseposza újra és újra felbukkan szinte minden nemzet irodalmában és filmművészetében. E történet számára nem más, mint a kompromisszumok és a bűntudat históriája. Az ő „száguldásvariációját” egy katonaemlék inspirálta. Volt egy rendkívül goromba felettese – ráadásul még druszája is –, aki kínozta a sorkatonákat, például ha nem érezte elég feszesnek és egyenesnek a vigyázzállásukat, iszonyatos erővel mellbe vágta őket. Amikor az őrmester egy napon ötödszörre is megütötte, egy pillanatra azt gondolta: „Bárcsak holtan látnám ezt a szadista alakot!” A rendező a szolgálat végnapjaiban katonakórházba került. Egy napon a kínzott csapatból meglátogatta egy bajtársa, s elmondta, hogy Cristi őrmester nagyon-nagyon súlyos betegen fekszik az egyik kórteremben. „Meglátogattam, s alig ismertem rá, annyira megkínozta egy különös kór. Mint elmondta, minden szerve elgennyesedett. Ebből a nemrég még izmos, pirospozsgás Herkulesből megtört, sovány, hófehér ember, saját árnyéka lett. Amikor megláttam, egy pillanatra úgy hittem, megfogant az átkom, s én vagyok e szerencsétlen ember sorvadásának fő oka.”
Cristi Puiu ezt a bűntudatot próbálta egészen más dimenzióban újrafogalmazni. Az őrmesterrel kialakult agresszív kapcsolatot élesztette újjá a filmbeli vörös dzsipes drogos maffiózók és a főhős közötti furcsa, látszólag torz, valahol mégis emberi viszony ábrázolásakor. Ez a feszültség vezet a végkifejlethez, amikor betörik az ablak és a gengszterek meghalnak. A halál drámai, végérvényes. A rendező úgy gondolja, hogy az alkotó csak az ember nézőpontjából ábrázolhatja hitelesen a világon. Úgy véli, ha elvonatkoztatunk a politikumtól és például Ceausescu helyzetét szigorúan csak emberi szemszögből vizsgáljuk, akkor tény, hogy a szocializmusban az emberek minden reggel valami szörnyűségre ébredtek. Kikapcsolták a villanyaikat, hideg volt a lakásaikban, elvették az útleveleiket, de mára ezek dolgok rendbe jöttek, Ceausescut viszont kivégezték, ami visszafordíthatatlan tény. A kelet- és közép-európaiak létfilozófiai éleslátását az is akadályozza, hogy nemegyszer nagyon erősen lehorgonyoznak a politikumban. „Az emberek elfelejtik azt az egyszerű tényít, hogy mielőtt homo politicusokká váltunk volna, egykor homo sapiensek voltunk.”
A filmnek – tűnődik tovább Cristi Puiu – egészen más megközelítésből az lehetne az üzenete, hogy mindannyiunknak van egy olyan ifjúi, mondjuk úgy, beatkorszaka, amikor úgy éreztük, hogy a sebességgel, a száguldással, az élmények intenzív sűrítésével kell legyőzni az idő mindent elpusztító erejét. S eljutunk a halálhoz, mint valamiféle mindenki számára elérhető abszolútumhoz. Az élet egyik célja lehet az is, hogy az ember minél több erkölcsi értéket halmozzon fel a halál, a mindent elpusztító idő elleni küzdelemben. De az élet végpontja mégiscsak a halál. Elismeri, ha tudat alatt, archetipikus modellként, a Drog és lére is hatott Kerouac Úton című regénye, Antonioni Zabriskie Point vagy Dennis Hopper Szelíd motorosok című filmje. Örök közhely, de örök igazság, hogy a filmeket filmekből forgatják, a könyveket könyvekből írják. Amit ő hozzáad az alaptörténethez, az a szubjektív nézőpontja és a rálátása a román térségre és kultúrára. Ugyanazt a történetet, hogy két fickó egy droggal telt táskát elvisz az egyik pontról a másikra, bárhol máshol el lehetett volna mesélni. Ezek a szereplők viszont egy adott helyzetben adott módon viszonyulnak a történethez, ez adhatja a film eredetiségét. Viszont az előbb említett örök archetípusok és kultikus alapművek nélkül ma már senki nem tud elindulni, ha hasonló történetbe vágja a fejszéjét.
A jövőről a rendező annyit sejt, hogy a következő filmje is hasonló lesz, a házasságtörésekről szól. Saját eredeti történetekben gondolkodó, szerzői filmeket szeretne ezután is készíteni, amelyek örök emberi témákat örökítenek meg reményei szerint egyedi, rá jellemző, sajátosan román képi és gondolati univerzumban.