Színész a múlt századból

Ha van is a színészeknek szerepálmuk, általában nem verik nagydobra, inkább megtartják maguknak. Érthető, ugyanis sokuk egy egész életen át nem játszhatja el a hőn áhított figurát, figurákat. Rátóti Zoltán szerencsésnek mondhatja magát, mivel a Nemzeti Színház idei nyitó előadásában ő játssza a címszereplő Peer Gyntöt. A Nemzeti idei évadja alapvetően különbözik a tavalyitól: a teátrumnak van állandó társulata, ám igazgatója nincs. Nehéz olyan embert találni manapság, mint egykor Várkonyi Zoltán vagy Ádám Ottó volt. Ők színészekben gondolkodtak, s rajtuk keresztül, velük építettek társulatot – vallja Rátóti Zoltán.

Játszott már valaha a Peer Gynt figurájához hasonló formátumú főszerepet?
– A Kerényi Imre rendezte, Madách Színházi Tragédiában én alakítottam az egyik Ádámot. Ott hárman játszottuk a figurát. Egyébként a Peer Gynt már pusztán „kilóra” is jelentős szerep, hiszen körülbelül hetvenöt százalékára meghúzott állapotában még mindig 1587 sornyi szövegből áll.
– Ez úgy hatvan gépelt oldalt tesz ki. Mikor tudta ezt a tetemes mennyiséget megtanulni olyan szinten, hogy képes legyen próbálni?
– A nyári szünetben. Igazság szerint csupán a monológokat, bevallom, a párbeszédeket képtelen voltam bemagolni. Azok a próbák során ragadtak meg bennem.
– A Peer Gynttel szemben a rendező, Kai Johnsen – aki, akárcsak a szerző, Ibsen, norvég – hazájában nyilván hasonló elvárásokat támasztanak nézők, ítészek, szakemberek, mint nálunk Az ember tragédiájával szemben. A rendezőt ez nem bizonytalanította el?
– Bevallotta, most még nem is merte volna színpadra állítani Norvégiában. Nálunk azonban nem kell megfelelnie a kintihez hasonló nemzeti elvárásoknak. Bár elismeri az alkotás zsenialitását, nagyon bátran kezelte a szöveget. Sok esetben mi, színészek ragaszkodunk nála is jobban egyes mondatokhoz.
– A Peer édesanyját játszó Kubik Annáról nehéz elképzelni, hogy a valóságban az ön anyja.
– Ez pusztán első ránézésre kelthet megütközést. Az egyik ábrázolási út szellemében mi ketten társak, játszótársak vagyunk, akik beleviszik egymást az álmaikba. Maga az előadás leginkább szintén az álomhoz hasonlítható. Csupa-csupa kettősség, akár magának Peernek a jellemében. Hozzáteszem, én sem vagyok húszesztendős, mint Peer Gynt a mű első részében. Nem is lettem volna képes olyan fiatalon eljátszani a figurát.
– Mennyiben befolyásolta munkájukat a Nemzeti körül kialakult helyzet?
– A bemutató közelében mindannyiunkat lefoglalt a konkrét munka. Természetesen a hírek hozzánk is elértek. Sokáig úgy tűnt, hogy a társulatnak semmiféle beleszólása sem lehet abba, ki kerül majd az igazgatói székbe. Nos, ez annyiban változott, hogy Blaskó Péter személyében választottunk magunk közül egy színészt, aki képviseli majd az együttes véleményét a direktorválasztáson.
– Sokan napi politikát kreálva a Nemzeti Színház ügyéből nemtetszésüknek adtak hangot, amiért a jelenlegi társulat tagjai az előző kormányzat által kinevezett vezetéshez szerződtek.
– Vagyok olyan naiv, hogy hiszek abban, ez az utálkozás el fog tűnni, és az érintettek rájönnek: akad egyéb cél is az életben, mint az örökös diszkrimináció. Ettől függetlenül benne van a pakliban, hogy az ember ennek áldozatául esik. Én nem kívánok ezzel foglalkozni. Nem hagyom magam megfertőzni, nehogy gyűlölködővé váljak. Ez egyfajta védekezés. Már ott tartok, hogy nem olvasok újságot, nem nézek televíziót, ugyanis éreztem, elhatalmasodott rajtam a hazugsággal szembeni tehetetlen düh. Most nem engedhetem meg magamnak az effajta energiaelszívást.
– Ha jól értem, a belpolitikai viszályt óhajtja kizárni életéből?
– Megvan a saját meggyőződésem, de nem kívánok alkalmazkodni a politikai indulatokhoz. Igazodjanak a politikusok a művészetekhez. Tudom, igen rossz néven veszik az effajta vélekedést. Engem most kielégít az eljátszandó szerep. Lehet, hogy ez struccpolitikának hangzik, azonban bízom abban: belátható időn belül már nem a színház körüli felheccelt állapot, hanem a dolog maga, az itt folyó munka válik fontossá.
– Ami pedig, megítélésem szerint, magas színvonalú. Márpedig magas színvonalon egy akármilyen, szedett-vedett társulat képtelen teljesíteni.
– A társulatban olyan erők vannak, hogy több évadra biztosítani lehetne a ragyogó előadások sorát. Persze, ha egy vezető a politikának akar megfelelni, akkor nyilván olyan döntéseket hoz, amelyek esetében nem a színház, nem a társulat a fontos. Én mindenesetre teszem a dolgomat, addig, ameddig engedik.
– Akik beadták az igazgatói pályázatukat, azok felkeresték a társulatot, hogy megismerkedjenek a tagjaival, s megosszák önökkel az elképzeléseiket?
– Székhelyi Józsefen kívül senki.
– Nekem néha már az az érzésem, a jelenlegi együttesre úgy tekintenek néhányan, mint valami átmeneti formációra. Régen rang volt a Nemzeti tagjának lenni. Ön most ebben a helyzetben mit érez?
– Úgy élem meg, mint régen: számomra rang a Nemzeti Színház tagjának lenni. Lehet, hogy mások másként gondolkodnak, én – ismétlem – nem hagyom magam fertőzni. Pillanatnyilag számomra az előttem tornyosuló hegy megmászása, vagyis Peer eljátszása a legfontosabb.
– Noha mindjárt itt a bemutató, nem tűnik idegesnek.
– A rendező megtisztelt bizalmával, s ez nagy nyugalmat ad. Türelmes a lassúságommal. Elfogadja, hogy nem vagyok úgynevezett bravúrszínész. Egyébként nem most találkoztunk először, öt esztendővel ezelőtt dolgoztunk a Budapesti Kamaraszínházban.
– A mai pörgős világban múlt századi embernek tűnik megfontolt magatartásával vagy ahogyan fogalmazott, lassúságával.
– Igen, lassú vagyok a mai tempóhoz képest, no és, bevallom, lusta. Egyébként én is fel tudok pörögni, amely után sokáig visz a lendület. Ugyanakkor szeretek semmit tenni, amúgy Micimackó módjára. Persze vannak terveim, de csak akkor valósítom meg őket, ha úgy alakul a helyzet. A Peer régi szerepálmom volt, ugyanakkor egy lépést sem tettem az eljátszásáért. Ha valami fontos számomra, azt teljes odaadással teszem. Feláldozok magamból egy részt, elfogadva, hogy van nálam valami nagyobb, amit vagy akit meg kell közelítenem. Ez a feladattal és önmagammal egyaránt küzdelemmel jár. Valami ilyesmit nevezek én a színház iránti alázatnak. Noha az alázat szónak manapság némileg más a csengése. Az én szótáram szerint nem jelent meghunyászkodást, sem vak tiszteletet. Mintha szándékosan értelmeznék félre a szót. Ma a világnak meghunyászkodó majmokra van szüksége, akiknek elég a láda sör, meg valamelyik kereskedelmi televízió. Hadd idézzek néhány gondolatot Baktay Ervintől, amelyeket reggelente elolvasok, így talán világosabbá válik, miről beszélek. „Egyetlen fényűzésem van: azt teszek, amit meggyőződéssel tudok tenni. Igyekszem nem ártani senkinek és belenyugszom, ha mások ártanak nekem. Hiszek Istenben és az emberekben, és abban, hogy becsületesen kell élni, nem szabad kitérni a kötelességek elől, erőnkhöz mérten vállalni kell mindazt, amit az élet reánk parancsol… Hálásan fogadom az élet minden ajándékát, de készen vagyok arra is, hogy veszítsek, és hiszem, hogy meghajtott fejjel tudnék áment mondani, ha sorsom egyszer mindentől megfosztana. Tele vagyok hibával, gyengeséggel, alapjában nem vagyok jelentékenyebb, mint bármely emberi élet, de hívő meggyőződéssel igyekszem végigjátszani a szerepet, amelyet erre az életemre rám osztott a sors…”