A mozgóképes regény álom- és emlékszférája egy szűk évszázad történetéről vall, a mű valódi ideje a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig tartó húsz esztendőt öleli föl – kezdi beszélgetésünket Zsigmond Dezső. Analitikus-viszszapillantó filmes családregényt láthat a néző egy kisfiú szemével. Pontosabban egy gyermekkorára visszarévedő felnőtt férfi optikájával, aki különös kapcsolatot teremt lelkiekben gazdag, érzékeny nagynénjével, Valikával. A markáns, hetedíziglen érvényes családi tragédiák a háttérbe szorulnak. Az előtérben mintha Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének XX. századi magyar kisvárosi megfelelője játszódna. Ahogyan az emlékidéző, a családi ház elmesélhetné lakóinak történetét, ha beszélni tudna.
E munka lényegében Zsigmond Dezső első lírai összegzésfilmje, az egykori lázadó ifjú rendezőtitán felnőtt, középkorú alkotóvá érlelődésének befejezett dokumentuma. Azokban a nyolcvanas, kora kilencvenes esztendőkben, amelyeket a rendező „fenegyerek-időszakának” nevezhetnénk, számos markáns dokumentumfilmet készített rendezőtársával, Erdélyi Jánossal, akivel a szombathelyi tanárképző főiskola filmes szakkollégiumában kezdtek el forgatni. Félamatőrként, tanári diplomásan, üzemi újságírásból élve, több botrányt keltő, bátornak mondott dokumentumfilm után a Vérrel és kötéllel című munkájukkal – amely az 1956-os mosonmagyaróvári ávós sortűz drámáját eleveníti föl – első díjat kaptak az 1990-es filmszemle dokumentum kategóriájában. Első közös játékfilmjeik, az Indián tél és Az asszony hazai és nemzetközi sikerei után szükségképpen kipróbálták magukat külön-külön is. Valóban – vallja be Zsigmond Dezső –, ennyire a saját világból érkező téma, amelyet nemcsak íróként, rendezőként, hanem emberként is magáénak érez, eddig valóban nem volt még az életművében. Első önállóan elkészített játékfilmje, A rózsa vére az ukrán–román határ menti, ma még élő néprajzi rezervátumról szól. A második, a Bizarr románc groteszk, ironikus népi filmkomédia, amely teljesen váratlanul tragikus drámába torkollik. E két korábbi mű tárgya és a film „alanya”, vagyis a készítője között a témák jellegéből és műfajból adódóan is meglehetősen erős distancia van. „Az új, eredetileg Hetedíziglen címet viselő A ház emlékei című filmem viszont én magam vagyok.”
Arra a kérdésre, hogy vajon a saját családregényét írta-e meg a kamerával, Zsigmond Dezső úgy válaszolt, hogy a történet ihletője édesapja nagynénje, akinek vidéki házában nagyon gyakran megfordult. A nagy tragédiáktól eltekintve a film fő cselekménye, amely abban a házban játszódik, az ihletett pillanatok, a kedves emlékek, a film intim, pasztell tárgyi világa a gyermekkori élményekből táplálkozik, olyannyira, hogy a rendező valódi nénikéjét is Valikának hívták. Kettejük között volt egy megfoghatatlan lelki kapcsolat: nem gyakori, de nem is példa nélküli, hogy egy érzékeny gyerek és egy felnőtt között egyenrangú spirituális partneri viszony alakul ki, amely nemcsak hogy átsegíti a gyermeket a kamaszkor szorongásain, hanem óriási szerepe van a művészetérzékenység létrejöttében is. Egy Valikához hasonló lélektestvér talán mindenkinél fontosabbá válhat a gyermek és a gyermek voltát híven őrző ember számára.
A kisfiú a hatvanas évektől kezdve kerül a történetbe, ekkor kezdődik az alkotás valós ideje. Így sikerülhetett időt és teret felbontani. A valódi Valika alig mesélt valamit a családi történetekből, mégis néhány szóból s a rekvizitumokból összeállt egy sorsláncolat. Ennek nem is az elmesélhető sztori a lényege, hanem a mindentől különböző, csak a gyerek által átélt különös belső világ, annak fantáziaképe, az árnyak, a fények, a hangsúlyok, az emberi lelkekre, lényekre, jellemekre utaló jelenetek, hangok, simogatások, mozdulatok, amelyek között az alkotó gyermekkora játszódott. Nem volt könnyű az írótársak – Pozsgai Zsolt és Dörner József – segítségével elmesélhető történetté oldani e benyomásokat. A szerteágazó, szelíd emlékeket és vad tragédiákat egyaránt magában foglaló történet egy század képe egy pici kis polgári világ tükrében, amelyet egy szemérmes, soha valóra nem váló szerelmi história foglal keretbe. Ebben benne van a kispolgár, aki mindenáron polgárrá szeretne válni, de meggátolja mérhetetlen szegénysége.
Ezek az emberek az értékeiket és a lelküket próbálták korszakról korszakra átmenekíteni. A tízes-húszas években elkezdhették volna a felemelkedést, de leégett a házuk. A harmincas-negyvenes években a gazdasági válság és a háború sújtotta őket. Igazi mélypontra az ötvenes években jutottak, ehhez képest csak látszatmegnyugvást jelentett a hatvanas évek csalóka, hamis, szegényszagú békéje.
A dolog lényege mégis az, hogy ebben a házban mintha tényleg megállt volna az idő. Száz évről szól a film, de mégsem mozdul semmi. És közben szépen lassan elmúlik az élet. Az alkotók az elmúlás és a változatlanság melankóliájáról szerettek volna beszélni.
A forgatásról szólva a rendező elmondta, hogy a helyszínre a tatabányai színház segítségével találtak rá, a teátrum a bútor- és a jelmezraktárát is rendelkezésükre bocsátotta, amelyből felépítették a három szobát és a konyhát. A szereplők hiteles megformálása a zseniális színésznőkön, Nagy Marin, Nagy Annán, Botos Éván, Nagy-Kálózy Eszteren, Dobos Ildikón, Söptei Andreán múlt. És a remek férfiak se maradjanak ki: Rajhona Ádám, Gáspár Tibor, Barkó György, Dobszay Balázs, Sinkovics Vitai András. Ők mindvégig kevés pénzből, hatalmas lendülettel és rettenetes energiával dolgoztak. „S ami számomra valósággal megható volt, Nagy Mari úgy játszotta el Valikát, hogy olykor azt hittem, mintha ő maga lépne elő a letűnt időből.”
origo.hu
Kábítószer-kereskedőket fogtak a rendőrök a Havanna-lakótelepen
