Zsille Zoltán halálára

Elhunyt Zsille Zoltán, „az alanyi valóságföltáró irodalom kurucos szóművésze, minden idők egyik legnagyobb magyar szociológusa, irodalmi újságírója, a valódi antikommunizmus egyik emblémaalakja”. Semmitmondók e szavak rólad, barátom, ki már az úgynevezett demokratikus ellenzéknek is belső ellenzéke voltál. Amikor a Szegényeket Támogató Alap (Szeta) euforikus alakuló ülése után az első érdemi gyűlésen újra találkoztunk, panaszkodtam neked, hogy a nincsteleneket támogató, látszólag illegális jótékonysági egyesület csak azokat az elesetteket hajlandó segélyezni, akiket az úgynevezett kemény mag képviselői és küldöttei „elfogadnak”. Miféle demokratikus ellenzék ez? Te azt felelted: ilyen az, ha a diktatúra maga tenyészti és nevezi ki a saját „ellenségeit”. Ők leképezik a Kádár-kor struktúráját, egy „központi bizottság” a Józsefvárosban kihúzza a listáról például a penészleki nyomorgókat, olyasféle indoklással, hogy nem eléggé szegények, mert csak Végh Antal írt róluk szociográfiát, aki szerintük kincstári ellenzéki. Lásd, öregem, tőlünk elveszik még az ellenzékiségünket is.
Azután, amikor 1980-ban a hatalom rád is vadászott, ráadásul ellenzéki társaid – szókimondásod retorziójaként –, kihagyták tanulmányodat a Bibó-emlékkönyvből, állásod 1974 óta nem volt, úgy döntöttél: irány Bécs. Megalapítottad az egyszemélyes Bibó Press nevű sajtóügynökséget a Szabad Európa Rádió (SZER) keretein belül. Az 1956-os forradalmárokat amerikai segítséggel hitegető adó vezetősége későbbi, müncheni korszakodban is, nemcsak alulfizetett, de nemegyszer kellett tehetségtelen szerkesztők nevén dolgoznod, lenyúlták újságírói alkotásaid egy részét is.
Az első szabad magyar választás után mániákus igazságkeresőként leplezted le a hamis SZER-legendát, sikertelenül próbáltad fölhívni az Antall-kormány figyelmét arra, hogy az állítólagos antikommunista adó az SZDSZ-nek, de még inkább a reformkommunistáknak kampányolt, onnan is kirúgtak. Grandiózus életműved kis részben itthoni szakfolyóiratokban, a párizsi Magyar Füzetekben, majd féllegális hazai lapokban, később is főként kis példányszámú, elégtelenül terjesztett kötetekben látott napvilágot. Te írtad meg már 1972-ben, hogy a Kádár-szocializmus korrupt és tehetségtelen vezetői „mesterséges szervezetlenséggel”, tudatosan támasztott zűrzavarral teszik áttekinthetetlenné a gazdasági folyamatokat. Először azért, hogy elleplezzék a Moszkvából távvezérelt diktatúra rombolásait, később pedig, hogy végleg reánk kulcsolhassák a nyugati adósságcsapda béklyóit, amelytől mindmáig nyögünk. A „fekete ökonómiáról” szóló híres tanulmányaidban a hatalom fortélyosságán kívül leleplezted saját szánalmas, kisemberi trükkjeinket is: miközben azzal áltatjuk magunkat, hogy a második, a harmadik gazdaság szféráiban, gazdasági munkaközösségekben és fusizásokkal csapjuk be a kommunista hatalmat, magunkat zsákmányoljuk ki fillérekért, a Trabant, a telek és a társasház koldusluxusáért. Ám mivel tanulmányaid jó része nyugaton jelent meg, olyan fórumokon, amelyről a hivatalos Magyarország nem vett tudomást, az itthoni szociológusszakma korruptjai gátlástalanul plagizálták gondolataidat. „Ellopták tőlem tudományos munkáim egy részét is” – mondtad keserűen, amikor 1992-ben megkaptad a kandidátusi címet, s kineveztek, enyhén szólva szerény javadalmazással az MTA Társadalmi Konfliktusokat Kutató Központ tudományos főmunkatársának.
Zoli, te azt is szinte elsők között érezted meg, hogy a nép, az istenadta 1994-ben visszaszavazza a kommunistákat. Akkor alapítottuk meg először a Szamizdat, majd a Rendszertelen Pulzus című kis folyóiratokat Sneé Péterrel, Tóth Gy. Lacival, Buda Gézával, Hornyik Miklóssal, Ludwig Emillel, Lovas Istvánnal, Schmidt Máriával. Ott, szóban is számtalanszor kifejtetted: 1998-ban ugyan győzni fogunk, de addig soha nem menthetjük meg az országot a posztkommunizmus mételyétől, amíg három-négy nemzeti pártra szakadozva szalámizzuk magunkat. „Amíg saját sorainkat nem tisztítjuk meg tisztázatlan múltú, besúgógyanús és exkommunista politikusoktól és tollforgatóktól, újra és újra veszíteni fogunk.
Zaklatott idegeid, az átélt viszontagságok megviselték szervezetedet, két végén égetve a gyertyát siettetted balvégzetedet. Idén februárban kimondtad: „Félek, hogy a választásokon minden a lehető legrosszabbul sül el, de ezt azért nem hiszem komolyan. Ha mégis viszszatérnek a kommunisták, azt már nem élem túl.”
Így történt. 2002. október 23-a emléknapját követően röppent föl a hír: hatvanadik életévében meghalt Zsille Zoltán.
Temetése holnap, 30-án, 13.15-kor lesz az Óbudai temetőben.