Hat évvel ezelőtt, 1996-ban a lélektelenné sikeredett millecentenáriumi megemlékezések után a nemzeti erők szétforgácsolódása közepette Meddig várjunk? című könyvében nemzeti tragédiáink fájdalmasan hosszú során elmélkedve leírta azt a mondatot: „Ez az ország halálosan beteg.” Most, a választások után ismét érvényesnek érzi a korábban megállapított diagnózisát?
– Igen. Történt ugyanis, hogy a csüggedés évei után országunk viharok gyötörte égboltján megjelent egy tehetség, akit Orbán Viktornak hívtak, s aki a Fidesz-kormányzás idején nemcsak képességeiről tett tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy szereti hazáját, mer magyar lenni. A millennium két évében az ország önfeledten ünnepelt, boldog volt, mintha valóban végérvényesen meg akart volna szabadulni a szovjethatalom itt felejtett szocializmusának gazdasági-szellemi béklyóitól. Mintha valóban elszánta volna magát, hogy fejét felemelve a maga útját járja. Ezután 2002 áprilisában az ország – igaz, csekély többséggel – visszaszavazta a hatalomba az egykori főelvtársakat. Ez tragédia! Nem Orbán Viktoré – az országé! Sokadmagammal azt éreztem ekkor, hogy 1998 és 2002 között álomvilágban éltem. A csüggedés napjaiban a történteken töprengve az okokat kutatva, újra végiggondoltam XX. századi történelmünket, amely kaotikus, reménytelennek tűnő helyzetekben is felkínálta nekünk a jó döntés lehetőségét – és mi nem éltünk vele. Töprengéseim eredménye ez a könyv.
– Erről az Ez történt Mohács után azon tétele jut eszembe, hogy a mohácsi csatavesztés egyáltalán nem volt végzetes a nemzet számára, hisz a csata után a török elhagyta az országot, s lett volna tizenöt esztendőnk, hogy rendezzük sorainkat. De nem ezt tettük.
– Lehetőségeink tragikus elmulasztása végigkíséri történelmünket, s különösen a XX. században találunk erre végzetes példákat: Trianon, az ország megcsonkítása. Mindmáig csak kevesen tűnődtek el azon, mi történik akkor, ha Károlyi Mihály gróf még az 1918 novemberében megkötött padovai fegyverszünet előtt – amikor tehát hazánk határai még sértetlenek – nem szerelteti le a magyar honvéd haderőt, s nem tűri, sőt támogatja ellenséges csapatok beözönlését Magyarországra. Ha nem gyilkolják meg Tisza Istvánt, az egyetlen államférfit, aki képes lehetett volna hazánk sorsának erélyes intézésére. Mindezek az események a trianoni békediktátum előtt két évvel zajlanak. S ha nem így történik, ha egy fegyelmezetten hazavezetett magyar hadsereg felvonul a határainkon, megakadályozhattuk volna az ellenséges csapatok betörését, és a majdan megkötendő békében kisebb terület átengedésekre kényszerültünk volna. Kihagyott lehetőségeink sorát gyarapítja az, amit rendszerváltásnak szokás nevezni. 1990-ben a Szovjetunió összeomlása folytán elkezdődhetett volna a senkitől se befolyásolt nemzetépítés. Ehelyett még ma is a kis híján fél évszázados szocializmus ketrecében ücsörgünk, s azt sem vettük észre, hogy a nemzetközi világvagyon szőtte pókhálóban vergődünk immár tizenkét éve. Csak így és ezért fordulhatott elő, hogy amikor 1998-ban egy kiváló képességű, hazát szolgálni vágyó ifjú miniszterelnök lépett színre, és az ország kezdhette magát szabadnak érezni, négy év elteltével az országnak valamivel több mint a fele mégis a régi elvtársuralomra szavazott. Ez amenynyire felfoghatatlan, annyira tragikus tény.
– A könyv alcíme: Haldoklásunk évszázada, amely, mint tapasztaltuk, a XXI. század elején sem ért még véget. Milyen fogódzók, kapaszkodók kínálkoznak a nemzet számára a végső széthullást elkerülendő?
– Hogy miért is történt velünk mindez? S mit tegyünk, hogy megmaradjunk? Könyvemben megkísérlem a válaszadást ezekre a kérdésekre is, itt csak jelzem, mire jutottam. Súlyos hiánynak érzem, hogy ehhez a néphez az elmúlt évszázadban senki sem közelített szeretettel, ezért aztán a nép sem szeretett senkit. Pedig éhes a szeretetre. Másik hiánybetegségünk az örökké elmaradó sikerélmény s az ebből is fakadó kishitűség. Emlékszünk még rá, az egyik baloldali politikus nemrégiben azt mondta: tanuljunk meg kicsik lenni! Mi más ez, ha nem elképesztő cinizmus, különösen annak tudatában, hogy nekünk az elmúlt évszázadban sohasem volt sikerélményünk. Különben is, mi nem kicsik vagyunk, hanem csonkák – s nem szabadna engedni, hogy tovább csonkítsanak bennünket. Ehhez viszont többek között az kell, hogy ne féljünk. Higgyünk a szeretet erejében. Töltsük be az ürességeket, tömörüljünk egységgé. Az egész ország talán már soha többé nem lesz egységes. De legalább az a fele, amelyik hisz egy nemzet jövőjében, fogjon össze – és emelt fővel merjen magyar lenni!
origo.hu
Kábítószer-kereskedőket fogtak a rendőrök a Havanna-lakótelepen
