Pályázati anyagom a következő mondattal kezdődik: „Az Egyetemi Színpad az oka mindennek” – magyarázza Jordán Tamás. – Különleges helynek számított az Egyetemi Színpad, amilyen azóta sem található Magyarországon. Amúgy Kádárék szelepként tartották, ahol tűrtek olyasmit, amit másutt tiltottak. A színházi előadások mellett rengeteg kulturális produkció kerülhetett közönség elé. E számomra meghatározó évek máig ható nyomot hagytak bennem. Huszonévesen nem kizárólag az Universitas próbáira jártam az Egyetemi Színpadra, hiszen ott mindenkor lehetett értékes eseményekkel, emberekkel találkozni, beszélgetni. A Merlin megalapításakor hasonló szellemi központ létrehozásának szándéka sarkallt, noha tisztában voltam azzal, hogy a hatvanas évek alapvetően különbözik a kilencvenesektől. A diktatúrának egyetlen kétségtelen előnye volt, nevezetesen az, hogy öszszeterelte az embereket, így nem húzódtak köztük olyan árkok, mint manapság.
– Úgy véli, hogy akik a huszonegyedik században Magyarországon kultúrára éhesek, ilyesfajta többfunkciós Nemzetit szeretnének, amelyben a színjátszás „csak” az egyik – vélhetően legfontosabb – színfolt?
– Azt a hiedelmet kelthetem, hogy a Nemzeti számomra amolyan trójai faló, amelybe színjátszás ürügyén be akarok jutni, s ott azután mindenféle egyéb dolgot csinálni. Természetesen mindenekelőtt színházat, jó színházat szeretnék. Ugyanakkor, egy ilyen kiemelten támogatott és kezelt intézménynek szerintem kötelező az ország vezető kulturális intézményévé válnia. Olyan produkciókkal, eseményekkel, amelyeknek köszönhetően meghatározó szerepet játszhat a szellemi életben. Mindezt, hangsúlyozom, politikamentesen. Amikor Huszti Péter lemondott, s engem biztatni kezdtek, hogy pályázzak múltamból fakadóan – gondolok itt az Universitason és Merlinen túl például a Pécsi Országos Színházi Találkozóra, a POSZT-ra –, azonnal effajta elképzelés körvonalazódott bennem. Pécsett, a találkozó alatt tapasztaltam, hogy az emberek rendkívüli módon ki vannak éhezve az ilyen típusú eseményekre.
– Node a POSZT csak egy hétig tart, míg a Nemzeti a teljes színházi évadon át várja a látogatókat…
– Nyilván nem lehet olyan koncentrált a program, mint a POSZT esetében. Mindenképpen kell valamilyen ürügy, amellyel a sokféle eseményre ide tudjuk csábítani az embereket. Ha már összejöttek, örömmel fedezik fel egymást, találják meg a közös lelki kohéziót. Amennyiben ezt sikerül megvalósítani, úgy érzem, a picike i-re sikerül feltenni a hatalmas pontot.
– Számomra furcsának tűnt, hogy a Nemzeti Színház igazgatói posztjára nem pályáztak a hazai színjátszást meghatározó, elismert szaktekintélyek. Mi több, a jelöltek között önön kívül mindössze Szűcs Miklós és Márta István képviselte a gyakorló színházvezetőket. Milyen érzés ilyen mezőnyben győzni?
– Ki kell mondani, nagyon csenevész a névsor, mind létszámát, mind minőségét tekintve. Ez azt jelzi, hogy senkit sem vonz igazán a hely. Az igazgatók közül a saját társulatából nem vágyakozik el szinte senki. Sajnálom, hogy így alakult, mert ez levon a győzelem értékéből.
– Azért a győzelem így is elsöprő, 9:1 arányú. Igaz, az kissé furcsa, hogy a pályázatok elbírálását nem követte személyes meghallgatás, holott hasonló esetekben ez a bevett eljárás.
– Ezt a kiíró dönti el, vagy a testület, amelyet felállít. Egyébként én magam is készültem a meghallgatásra.
– Jeligés pályázat esetén, amennyiben mellőzik a meghallgatást, a most nevének elhallgatását kérő pályázó is nyerhetett volna.
– Kétségtelenül fontos a pályázó személye, hiszen elvileg bárki beadhat kiváló pályamunkát úgy, hogy összeszedi az ötleteket a hozzáértőktől. Az illetőnek elengedhetetlenül képviselnie kell valamit a szakmában, s ha kimondják a nevét, mindenki tudja, mi az.
– Bosnyák Miklós, a jelenlegi megbízott vezérigazgató nem az előbb említett rutinos színházi emberek közül való, ön mégis már pályamunkájában jelezte: győzelme esetén igényt tart munkájára. Nem gondolja, hogy némi joggal terjedt a pletyka, amely szerint ezzel a lépésével jó pontot akart szerezni Görgey miniszter úrnál?
– Szó szerint ez a vád ért. Nem vagyok annyira naiv, hogy ennek a veszélyét ne láttam volna előre. A dolgot elintézhettem volna másként is, titkosan: vagyis Bosnyák Miklós nevét nem említem a pályázatomban, azonban kihallgatást kérek Görgey Gábortól, s közlöm vele a szándékomat: igényt tartok Bosnyák úr munkájára. Én azonban eltökéltem, hogy a Nemzeti Színház ügyeit már a pályázati szakasztól kezdve nyíltan kezelem. Lehet ezzel jó pontokat szerezni, ám legalább ugyanannyi rosszat is. Lásd az átépítés körüli félreértéseket. Egyébként Bosnyák Miklós intézkedései számomra elfogadhatóak, emellett a társulatot sem szeretném lefejezni. Mindenképpen szükséges a békés átmenet.
– Az átmenet jelentheti azt is, hogy a jelenlegi társulat nem több átmenetinél, s a tagok helyét idővel mások veszik át.
– Nem egy olyan színházból megyek el, amelynek társulatában vannak kedvenceim, akiket a jelenlegi együttes rovására vinnék a Nemzetibe. Másrészt elég megnézni a jelenlegi csapatot, egyik név jobban cseng, mint a másik. Ebben az esetben is tartom magam ahhoz, hogy nem érdekel, ki hova tartozónak érzi magát, ült-e tribünön vagy sem. Hátravan a mostani szezon második fele, nekem eszem ágában sincs megváltoztatni a műsortervet. Bőven adódik majd időm elbeszélgetni minden színésszel. Még azt sem tudom, melyikük mit szól hozzá, hogy én lettem az igazgató. Márciusra össze kell állnia a következő évad tervének – milyen darabok kerülnek műsorra, kiknek a színrevitelében. A meghívott rendezőknek mindenekelőtt a jelenlegi társulat színészeit ajánlom figyelmébe. Minél kevesebb vendégművészt szeretnék meghívni, mert egyeztethetetlenekké válnak tőlük az előadások.
– A színészek mellett számít a jelenlegi műszaki, művészeti és adminisztratív dolgozókra is?
– Természetesen. Amennyire megismertem, úgy látom, kiváló erők dolgoznak a Nemzetiben. Ráérek személyi kérdésekben dönteni, hiszen a szerződések 2003. július 31-én járnak le, addig pedig van időm megismerkedni mindenkivel.
– Felmerült az állítólag rendkívül magas javadalmazás kérdése. Pályázatában szerepel, hogy az indokolatlanul magas béreket lejjebb szorítja.
– Fontos megjegyeznem: a színház támogatása nem annyi lesz, mint jelenleg. Lehet, hogy nem kevesebb mint félmilliárd forinttal csökkenni fog. Négy esztendőn keresztül láttam el a színészkamara elnöki posztját, így komoly rálátásom volt az egész szakmára. Nyilván mindenkit bánt, ha valakiknek indokolatlanul magas a bére, holott nem áll mögöttük kiugró teljesítmény. A Nemzetiben játszani rangot kell jelentsen, s ennek megfelelően a bérek is magasabbak lehetnek az átlagnál, ezzel egyetértek. A kiugró teljesítményeket természetesen szeretném kiugróan honorálni.
– Egy új tagot mindenképpen visz magával: Balikó Tamást. Miért éppen a Pécsi Nemzeti Színház direktorára esett a választása?
– Elképzelésemben a színházi produkciók mellett számtalan egyéb dolog szerepel. Elengedhetetlen számomra valaki, akire támaszkodhatom a nagyszínház működtetésében. Balikó Tamás tíz esztendeje vezeti a négytagozatú pécsi színházat, szerintem jól. Szakértelme és rutinja mellett képesek vagyunk közös gondolkodásra, egyezik az ízlésünk, továbbá többéves személyes kapcsolatot is magunkénak tudhatunk, egyfelől a POSZT kapcsán, másfelől játszottam, rendeztem Tamás színházában.
– Nézzük kicsit részleteseben az elképzeléseit. Pályázatában azt ígéri, hogy a gyermekelőadásokkal értékes eszméket, követendő ideákat kíván adni a kicsiknek, egyúttal felneveli a színház jövendő közönségét, miként történt ez Kaposvárott. Mindez dicséretes gondolat, csakhogy a Nemzeti a fővárosban áll, ahol több kifejezetten gyermekeknek játszó társulat működik, illetve a budapesti színházak rendszeresen játszanak ifjúsági előadásokat, amelyeken remekül felcseperedhetnek a jövendő nézői.
– Ezek szerint pályázatomból nem derül ki világosan a szándékom, noha igyekeztem úgy fogalmazni. Adva van a színház lenyűgöző technikai adottsága. Tavasszal szeretnék meghívni színházi látvánnyal foglalkozó szakértőket, akik bemutatóktól függetlenül kísérleteznének, próbálgatva, mit tud a színpadtechnika. E kísérletek eredményeit megnézhetnék azok, akik később majd rendeznek, s a látottakat valamiféle „kéziszótárként” kezelhetnék. Magyarán olyan gyermekelőadásokat szeretnék, amilyeneket látványban más színház nem tud produkálni, olyat, hogy nem csupán a kicsiknek, de a szüleiknek is tátva maradjon a szája.
– Nem zavarják ezt az egyesek által rossznak ítélt látási viszonyok és az állítólag csapnivaló akusztika?
– Valóban vannak bajok, de nem olyan óriásiak, ahogy egyesektől hallani.
– Elképzelésének központi eleme a már többször említett – ha szabad így fogalmaznom – összművészeti működés. Ennek megvalósításához – írja a pályázatában – elengedhetetlen egy közönségforgalmi helyszín. Ez az úgynevezett agora azonban némi építészeti átalakítást igényelne, amennyiben a jelenlegi szabadtéri amfiteátrumból alakítanák ki. Ezt a tervező, Siklós Mária beleegyezése nélkül nem tehetik. Az utóbbi napok viharai után hogyan áll most a helyzet?
– Tökéletesen egyetértek Siklós Máriával, amiért felháborodott a félreérthető interjú miatt, amelyből úgy tűnt, át akarom építeni az általa tervezett színházat. Függetlenül attól, hogy kinek mi a véleménye például egy köztéri szoborról, azt nem változtathatja meg önkényesen, az alkotó beleegyezése nélkül. Siklós Máriával már beszéltem telefonon, tisztáztuk a félreértést. Mindenképpen meg kell találni a kompromisszumos megoldást.
– S ha nem sikerül?
– Akkor baj van. De azt hozzáteszem: pályázatomban ez nem alapfeltétel.
– Nézzük tovább a pályázatát. Szándékában áll minden hónap egy hétvégéjén vendégül látni a egy-egy vidéki társulatot. Ezt a feladatot eddig a Thália Színház vállalta magára. Akadtak telt házas előadások, de bőven olyanok is, ahol mindössze fél-, sőt negyedháznyian ültek a nézőtéren. Ön szerint a fővárosiakat, akik bőségesen válogathatnak a legkülönfélébb színházi produkciók közül, érdeklik a vidéki előadások?
– Nem kizárólag színházi produkciókat kívánok meghívni. Havonta egy hétvégén bemutatkozhatna egy teljes megye, a színielőadások mellett láthatnánk táncot, fellépnének muzsikusok, zenekarok, képzőművészeti kiállításokon ismerkedhetnénk alkotók munkáival, tartanánk irodalmi esteket, jönnének politikusok, üzletemberek. Reflektorfénybe kerülne egy régió, ezzel is orvosolva az ország vízfejűségét.
– Ez a bemutatkozási lehetőség kiterjedne a határon túliakra is?
– Más módon. Ez az elképzeléseknek abba a szeletébe tartozik, amely arról szól, hogy szolgálatot kell tennünk. Meghívnám az egyes társulatokat, hozzanak létre a Nemzetiben bemutatókat. Itt eljátszanák néhányszor a produkciókat, majd hazavihetnék a támogatásunkkal gyártott díszleteket és jelmezeket. Hasonló szolgálatnak érzem, hogy az ország minden pontjáról segítsek a nézőknek eljutni a Nemzeti Színházba. Különbuszok, különvonatok hoznák az érdeklődőket. Öt órakor kezdődnének a számukra tartott előadások, amelyekre a mi támogatásunkkal utazhatnak fel akár egész családok, s még emberi időben haza tudnak térni.
– Amiket eddig elmondott, csillagászati összeget feltételez…
– A legutóbb említettet olyan nemes ügynek érzem, amelyre biztosan tudunk szponzort szerezni. Egyébként pedig meg kell találnunk a forrásokat.
– Befejezésként megérdezem: látjuk-e majd Jordán Tamást a Nemzeti Színház színpadán?
– Egy-két év múlva, amikor már minden sínen lesz, még rendezni is szeretnék.
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
