Franz Kafka úgy határozta meg a modern példázat, a parabola legfőbb ismertetőjegyét, hogy egy hermetikusan zárt közegbe idegen érkezik, s az ő szemével tárul elénk a szeparált világ abszurditása.
Gyurkovics Tibor Nagyvizit című groteszk tragikomédiájának tipikusan modern parabolahelyszíne egy hetvenes évekbeli budapesti kórterem, ahol három reménytelenül súlyos beteg reméli a valószínűtlen gyógyulást, az esetleges jobbulás utáni hazatérést, pedig őket már minden emberi számítás szerint csak a halál szabadíthatja ki az elit kórház nehézsúlyú klinikalakóinak osztályáról. A szocialista funkcionáriust, az üldözött ellenzékit és az átlagembert közös platformra hozza a lassú agónia. Kicsinyesnek látszó mindennapos vitáikat, kétségbeesett egymásba kapaszkodásukat taszítóan torznak látja a közéjük keveredett idegen, a közepesen súlyos lábtörésből már félig-meddig fölépült kaszkadőr. Ő már a kórház falain túli, a valódi és egészséges világ képviselőjének borzadályával figyeli a többieket, ám lassan megtudjuk, hogy az ő helyzete is csapdaszerűen kilátástalan. A kórház sivár biztonságában a legfontosabb esemény a Nagyvizit, a messiásként várt főorvos látogatása. Míg hamarosan ki nem derül, hogy a professzor szenilis és tehetségtelen, hülyébb, mint a páciensei, ráadásul ugyanolyan súlyos beteg, mint a rá bízott emberek.
Gyurkovics Tibor fekete komédiájának harminc évvel ezelőtti, 1972-es ősbemutatóját a közönség a szocialista Magyarországról szóló, alig burkolt példázatként értelmezte. A szenilis főorvost akkor Leonyid Brezsnyevvel és Kádár Jánossal egyaránt azonosíthattuk. Az időnként odalátogató minisztériumi főelvtársban, aki mindent megígér, de mindent rosszul intéz el, Aczél elvtárs, a rettegett kultúrfőmufti is magára ismert, így gyorsan letiltatta a darabot a firenzei nemzetközi fesztiváltól, majd szép lassan lekoptatta a hazai színpadokról is.
Három évtized eltelte után e régi, botrányos sikerdarab újjáéledt a Madách Színház stúdiószínpadán, újra sikert aratott az író instrukciói nyomán Koncz Gábor rendezésében, aki egyúttal hitelesen játssza el a lázadó kívülállóból lassan kórházlakóvá szelídült kaszkadőrt. A darab konkrét társadalomkritikája helyett az újkor, a vaskor egyre erősödő világvégetudata lebeg a színpadtér fölött. A kórterem a mostani előadásban a halál előszobája, a stilizált díszletek jelzik, hogy menny és pokol között lebegünk valamiféle valószínűtlen térben. E virtuális keszon halotti csöndjével indít mindkét felvonás, amelyet pillanatok alatt lármássá fokoz az igazi főszereplő, az egykori üldözött, jelenlegi haldokló már-már morbid életigenlése. Reviczky Gábor káprázatos átéléssel játssza az először taszító, később egyre rokonszenvesebbé finomuló alakot. Némethy Ferenc fanyar-édes játékstílusa is csodákra képes, szépen, lassan meglátjuk e szánandóan csetlő-botló, egykori „fontosemberben” is a Krisztus képére teremtett lényt. Pusztaszeri Kornél valóságos kafkai kisembert varázsol elénk. Démonian vonzó és esendő Tóth Enikő ápolónője, gonoszságában is emberi, jóízűen vaskos a takarítónő, Pásztor Erzsi megformálásában. Dózsa László kiváló a „magaselvtárs” villanásnyi jelenetében. Horesnyi László is iskolapéldáját adja annak, hogy a nagy színész számára nincs kis szerep, a kórházi borbély-halálangyal kettős epizód szerepében.
A darab fináléjában Némethy funkcionáriusa nem bírja tovább, s ki akar ugrani az ablakon. Ám Reviczky, az egykor üldözött, megkeseredett ellenzéki átöleli, s elmagyarázza neki: ez az egyetlen dolog, amit nem szabad, hiszen amíg élünk, a jobbulás reménye sem hal meg egészen. Ő viszont belehal a túl nagy erőfeszítésbe, s elmondja a kezét az utolsó pillanatig szorongató funkcionáriusnak: azért jó volt magukkal, jó kis csapat voltunk.
A Nagyvizit, az egykori botránydarab ma a halál erejét is legyőző szeretet példázataként arat esténként vastapsot.
origo.hu
Kábítószer-kereskedőket fogtak a rendőrök a Havanna-lakótelepen
