Jeszenszky Ivánt a lexikonok emigráns svájci magyar írónként tartják számon, de az utóbbi három évben újra Budapesten él, s itthon vezeti az általa alapított könyvkiadót. Ön minek tartja magát?
– Magyar író vagyok, akinek a baloldali diktatúra miatt kellett emigrálnia, miközben a szülei sem akarták soha elhagyni a hazájukat, még a legsúlyosabb szenvedések idején sem. 1945-ben születtem Szegeden, s épphogy kisiskolás lettem, már betört az életembe a történelem. 1952 júniusától 1953 végéig Ebesre, e Debrecen melléki kis faluba száműztek, a kor terminológiáját használva: kitelepítettek bennünket. Könyvem ezt a korszakot örökíti meg, s bár regénnyé stilizáltam, kalandossá, olvasmányossá kerekítettem a cselekményt, mégis dokumentumnak nevezem, mert alapjában véve megtörtént eseményeket rögzítettem. A neveket jórészt megváltoztattam, egyedül a huszonkét esztendős ifjú ember létére igen kegyetlen ávós törzsőrmester neve valódi. Ezután megfogyatkozott családommal visszatértünk Szegedre, de a hatalom nem hagyott nekünk békét. 1955-ben kiutasítottak bennünket Magyarországról, átdobtak bennünket Jugoszláviába, mint nemkívánatos személyeket. Tíz évig éltem ottani magyar vidékeken, azután onnan is szabályosan kitoloncoltak. Bolyongásaink végcélja Svájc volt, ahol 1965 óta élek. Magyar lányt vettem feleségül, ő a Zsilinszky-Inotay családból származik. Három gyermekem van, s talán arra vagyok legbüszkébb, hogy mindhárman jól beszélnek, olvasnak és írnak magyarul. Három éve azért költöztünk haza, mert gyermekeink itt szeretnék kijárni iskoláikat. Tőlük függ, hogy maradunk-e vagy visszatérünk. Eddig úgy tűnik, nagyon jól érzik itt magukat, s bár Svájcban születtek, Magyarországot is hazájuknak tekintik.
– Hogyan emlékezik vissza a gyerekkori, regényét megihlető történésekre?
– Meglepő, de a gyerek a szépre emlékezik, pedig mindig éhesek voltunk, fáztunk, szinte mindig egyedül voltunk. A szüleink látástól vakulásig dolgoztak. Egy ideig csak azt értettem meg, hogy nem kellett iskolába járni, és mivel korábban jeles tanuló voltam, Ebesen is jeleseket írtak a bizonyítványomba. Ennek kárát csak akkor láttam, amikor visszatértünk Szegedre, s szinte vért izzadva kellett pótolni azt, amit Ebesen elmulasztottunk. A durvaságok súlyát csak később éreztük át. Egyszer például szilvát eszegettünk egy út menti fáról. Észrevett minket egy lovas rendőr, de csak engem, a legkisebbet tudott elkapni. Rám mordult: – Tudod-e, hogy ez lopás? Miért tetted? – Éhes voltam, és finom a szilva – válaszoltam. – Jó, amiért becsületesen megmondtad az igazat, adok neked ajándékba valamit, fogd jó erősen. Kezembe adta bajonetjének élesre fent pengéjét, s amint megragadtam, kihúzta a tenyeremből. A mai napig itt van a kezemben a penge nyoma. Ez a jelenet – ma már tudom – híven példázza a kor abszurditását, amelyet az abban az időben élő gyermek és az emlékező felnőtt kettős látószögéből igyekeztem visszaadni.
– Hogyan ábrázolja a felnőttvilág viszontagságait?
– Leírom, ahogy az ávósok a súlyos betegeket is kizavarták dolgozni, esetenként agóniájukat is végignézték. Mi több, az őrök saját kezűleg vertek agyon embereket. Szüleim nem bírták tovább, megszöktünk, de visszahurcoltak bennünket. Édesanyám ekkor megmérgezte magát. Idejében észrevették, s ha engedték volna, hogy orvost hívjanak, nem halt volna meg. A telepesek maguk próbáltak segíteni rajtunk, ki akarták mosni a gyomrát, de véletlenül a légcsövébe engedték a csövet, s telepumpálták a tüdejét vízzel. Nem azok a szerencsétlenek a felelősök, hanem az ávósok, de még inkább a hatalom, amelyik ezt tette velünk. Bennünket azóta sem rehabilitált még senki, azzal az indokkal, hogy törvényes ítélet nem született. A bűnösöket senki sem vonta azóta felelősségre. Azért próbáltam az ifjúság számára is érdekesen megírni viszontagságainkat, hogy azok is elolvassák, akik idegenkednek a „politikától”. Szomorú, hogy e korszak hiteles ábrázolása a történelemkönyvekből is kimaradt, s az iskolások semmit sem tudnak róla. Pedig a regény szerepel az Országos Széchényi Könyvtár digitális állományában, ki lehetne nyomtatni. Célom, hogy kötelező olvasmány legyen a könyvem az iskolások számára.
– Megjelentek más regényei is?
– Aranylövés című regényem cselekménye szinte itt és most játszódik, témája a fiatalok kábítószer-fogyasztása, s az utcán egyre inkább elharapózó brutalitás. A kötet musicalváltozatának forgatókönyve is elkészült. Nyomdába adtam egy különleges történelmi dokumentumkötetet is, amelynek témája a XIX. század Magyarországára nyúlik viszsza. A könyv ükapám kéziratos feljegyzései nyomán ábrázolja hazánk 1818–1902-ig tartó időszakát. Kiváltképpen érdekes, hogy ősöm a résztvevő hitelességével írja le az 1848–49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeit egy katona szemszögéből. Emlékirataiban szerepel Görgey Artúr is, akinek szájából bizony elhangzanak olyan mondatok, amelyeket eddig senki sem hozott nyilvánosságra. Vagy nem tudnak, vagy nem akarnak róla tudni. S van végül egy szórakoztató regényem, ennek címe Hulla hopp, avagy a nagy párizsi tolvajtánc.
– Itt vagyunk a választások után. Az ország lakóinak többsége a baloldalra szavazott. Mi a véleménye erről?
– Nemcsak a két választás végeredményét tartom szomorúnak, hanem azt is, hogy a Nyugat mennyire tévesen ítéli meg e helyzetet. Azt hiszik, szinte mindegy nálunk is, hogy melyik demokratikusan választott párt került hatalomra, hiszen a nyugati szocialista pártok 1945 óta demokratikus körülmények között szerveződnek. Az MSZP – akár a többi volt keleti zónához tartozó országok szocialista pártjai – a kommunista diktatúra anyagi és szellemi örököse, mi több, részben, egészében azonos is azzal. A magyarországi szocialista pártnak a szerkezete, a felépítése, a társadalom egészét átszövő nyilvános és titkos kapcsolatrendszere is változatlan maradt. A szocialisták támogatottságának fő oka szerintem ma is az, hogy a közvélemény-kutatók félrevezették a Fidesz– MDF-kormányt, amely a számára kedvező, több mint tízszázalékos győzelmet is megjósoló előrejelzések miatt elbízta magát és alig kampányolt. Az MSZP-nél pedig működésbe lépett a régi teljes párton belüli és kívüli apparátus. Nem szabad elcsüggedni, hiszen a Fidesz fiatal, övé a jövő. Én is a Fideszre szavaztam, nem is tehettem volna másként, hiszen az egész családom tragédiájáért, édesanyám haláláért, százezrek, milliók szenvedéséért az a pártrendszer felelős, amellyel a jelenlegi baloldali kormány lényegében vállalja a teljes azonosságot.
origo.hu
Kábítószer-kereskedőket fogtak a rendőrök a Havanna-lakótelepen
